Szabó Lőrinc: Gyémánt

Egyet azért mégsem értek: ha ekkora válság van, miért nem akarnak az emberek dolgozni?!

Lényegtelen is, hogy feketén vagy fehéren, de nem...

Szokásos vidéki túrám során ismét végigjártam a kocsmákat, hogy talán mégis akad Valaki, Aki szeretne néhány ezer forinttal gazdagabb lenni némi kaszálás fejében.

A szomszédom előre megmondta, hogy „ezek" között nem találok én senkit sem.

Az „ezek"-kel van a bajom, mert nem kisebbség még véletlenül sem, akiket ugye alapból megbélyegeznek, kivéve engem és sok más embert is, hanem a tisztes családapákról, valamint családanyákról délelőtt az ivókban.

„Debrecen jobbágyfalva volt valaha, mit vársz?"- teszi még hozzá egy ismerősöm.

„Az lényegtelen, hogy ma város, konok emberek leszármazottai „ezek".

Közben, ahol élek, látom, hogy az egyetemisták most is szedik a barackot, őrzik a medencéket, szórják a töménytelen mennyiségű reklámanyagot néha nagyon fáradtan.

Pakolják a nyomdában a könyveket, a Műanyaggyárban a Curver edényeket, mert álmaik vannak és már áprilisban bejelentkeznek nyári munkára, hogy le ne maradjanak a listáról.

S mert álmaik vannak, már 18-20 évesen is felelősséget éreznek szüleikért, s legfőképpen Önmagukért.

Ők Azok a nem „ezek", Akiknek talán ez a gyönyörű néhány vers is szól:

58

Ima a gyémántért

Szegények voltunk. "Imádkozz!..." Anyám

már sokat sírt. Egy este azután,

látva, hogy rajta nem segít az Ég

s átvéve lelke száz sajgó sebét,

kigyulladt szívvel és könnyek között,

próféta, ki csodáért könyörög

s Istenbe szédűl, én kezdtem imát.

Ágyamban térdeltem, órákon át.

"Kérj s megadatik"...? Hát én kértem! És,

hogy egyszerre minden nélkülözés

megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább,

egy nagy gyémántot kértem, akkorát,

mint az öklöm! "Istenem, add meg, add,

hogy legyen reggel a párnám alatt,

legyen itt a kincs!"... A magas eget,

lábuknál húztam le a szenteket:

"Ezer miatyánkot mondok, ha kell -

míg meg nem áldasz, nem engedlek el!"

59

Égi jel

Hogy megáldott-e Isten, nem tudom.

Órákon át, görcsösen és vakon,

daráltam imáimat. Kis szivem

lángolt, vadúl és szenvedélyesen,

s az igézetben óriásra nőtt,

ahogy a Mindenek Ura előtt

gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt.

S úgy éreztem, Ő magához ölelt,

s megadja, amit kértem. Térdeim

sajogtak, szemem égett; de a kín,

a testi kín most szinte jólesett,

a nagy hit mellé egy kis érdemet

látszott adni... Hogy hogyan és mikor

nyomhatott el az álom, nem tudom;

de később felriadtam... Nyúltam a

párna alá, s éreztem, a csoda

már ott volt! a gyémánt! az égi jel!...

Üdvözülten aludtam újra el.

60

Vesztett boldogság

Reggel! boldogság! béke! glória!

Úgy ébredtem, mint az Isten fia,

kedvenc fia. Egy roppant perc alatt

végigéltem jövendő sorsomat,

s már szólni akartam, hogy: "Anyuka,

tessék csak jönni"; de, hogy kezem a

párna alá ért, megállt, elakadt,

a szívem: hol a gyémánt?!... Iszonyat

fagyott végig karomon, testemen;

s előbb remélve, majd reménytelen

dobáltam szét párnákat, takarót,

százszor is; és hiába... Becsapott,

becsapott a - nem mertem mondani,

ki csapott be... Azt az éjszakai

ébredést csak álmodtam hát?... Egész

napom csönd volt és kétségbeesés

és sóhaj: "Mért hagytál el, Istenem?"...

Lassan mégis begyógyult a sebem.

S miért éppen ez? Mert imádom, mert legalább ezt kellene éreznie az egész magyar társadalomnak ahhoz, hogy másképpen lásson dolgokat, s merjen hinni a jövőben! Ehhez pedig leginkább nemesednie kellene!

Ha nem másként, a munka által.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. augusztus