Popper Péter: Kizökkent az idő - Részlet- Az epikai, a drámai és a lírai közlés
A sztorikká szelídített bolyongás, a panaszkodássá enyhített szenvedés és az aranyköpésekké fényesített megismerés
Sokan azt tartják, hogy a kommunikációnak három szintje van: az epikai, a drámai és a lírai.
Az epikai szint egy történet elbeszélése. A sztori. Ez van az ember Énjétől a legtávolabb, ebben a legalacsonyabb a személyes érzelmi feszültség. Az epikai közlőnek volt ideje arra, hogy a történetet a saját számára legkellemesebb formájúvá dolgozza át, kvázi kívülről szemlélje.
A drámai közlés azonnal akcióba akarja lökni-rántani hallgatóságát. Gyere ide! Menj el! Csókolj meg! -ezek a legegyszerűbb drámai közlések. Az érzelmi feszültség mindig magasabb szinten van jelen, a közléssel egyidőben, vagy csak kevéssel előtte keletkezik. telített az Én és a te viszonyával.
A lírai közlés a legintimebb. Ha beleülsz egy rajzszögbe és felkiáltasz: Jaj! - ez az igazi lírai közlés. Minden most történik és most keletkezik. Most fáj és most ordítasz. Azt is állítják, hogy a katarzis csak a lírai szinten történik. Ezek szerint a dámai közlés a lírai előfázisa; az a célja, hogy eljuttassa az embert a líraihoz.
Ezért a pszichoterapeuták nemigen szeretik, ha a kliens történeteket mond el az életéből. Szeretnének mielőbb eljutni a drámaiságig, és segítségével a lírai katarzisig. Nem véletlenül kerülik k i az epikai fázist a pszichodráma segítségével. S az sem véletlen, hogy serdülőkkel - éppen a villámgyorsan felpörgő indulati feszültségek miatt - csak a legkörültekintőbb óvatossággal szabad pszichodrámát játszani.
Ennek a három szintnek felel meg nagyjából a regény, a dráma és a vers.
Talán meglepő, de színészekkel csak nagyon nehezen lehet pszichodrámát játszani. A színésznek ugyanis szöveg kell. Nehezen hoz létre spontán monológot vagy dialógust, mint ahogy a "civil" is nehezen bújik bele egy szerepbe. Ilyenkor szinte "recseg az Énje".
(Popper Péter: Kizökkent az idő - Drámaügyi mosolygások és mérgelődések -; Saxum, 2006, 20-21. oldal)
,,A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
(Stephen King: Állj ki mellettem!)
Kahlil Gibran: A próféta
És egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről.
És ő így válaszolt:
Hol keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a szépség a ti utatok és a ti vezetőtök?
És mikét beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem ő maga szövi?
A bajba jutott és a sebesült azt mondja: -A szépség szelíd és kedves.
- Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsőségét kissé szégyellve jár közöttünk.
És a szenvedélyesek így mondják: - Nem, a szépség hatalmas és félelmetes.
- Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget fölöttünk.
A fáradtak és elcsigázottak így mondják: -A szépség lágy suttogás. Hangja a lelkünkben szól.
- Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár reszket, félve az árnyéktól.
Ám a nyughatatlanok azt mondják: - Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek között,
És kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés vegyült.
Éjszaka a város őrei azt mondják: -A szépség a hajnallal érkezik kelet felől.
És délidőben a munkálkodók és az úton levők így beszélnek: - Láttuk a föld felé hajolni az alkony ablakaiból.
Télen a hóban rekedtek ezt mondják: - Eljő együtt a tavasszal, a hegyeken szökellve.
És a nyár hevében az aratók így szólnak: - Láttuk táncolni az őszi avarban, s hajába hófehér vegyült.
Mindezeket mondtátok már a szépségről,
Ám valójában nem róla beszéltetek, hanem megannyi hiányról, mely ki nem elégíttetett,
És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.
Nem szomjazó ajak, sem előre nyújtott, üres kéz,
Hanem lángoló szív és elbűvölt lélek.
Nem kép, melyet megnéznél, sem dal, melyet meghallgatnál,
Hanem olyan kép, melyet lehunyt szemmel is látsz, és olyan dal, melyet becsukott füllel is hallasz.
Nem a meghasadt fakérgen szivárgó nedv, sem a karmokhoz tartozó szárny,
Hanem örökké virágzó kert és örökké szárnyaló angyalok kara.
Orfalisz népe, a szépség az élet, ha az élet föllebbenti szent arcáról a fátylat.
De az élet ti vagytok, és ti vagytok a fátyol is.
A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.
De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.
Fordította: Révbíró Tamás
„Az ember szorgalommal minden téren elérheti azt, ami nem adatott meg neki természettől fogva, de a költészetben nem pótolhatja szorgalommal azt, amit megtagadott tőle a természet."
(Giambattista Vico)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése