/ Jeanette Winterson /
Philoktétésről nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború hús-vérburkulatú, mélyen érző hőséről, de mintha mindenki más mikrokozmosza fontosabb volna azoknál a mélyen megszülető jajszavaknál, amelyek talán még ma is a torkát fojtogatják álmaiban, amikor önmagához beszél.
Tegnapi elimináló álmai győzelmeket írtak, s igazi megtisztulást hoztak, de mégis kivetítette őket, s olyanná lettek akár a tűz gyásza: hervadó rózsaerdő, korán sápadó.
Nem tudom, miért van az, hogy egyes emberek a győzelem kulcsát kapják ajándékul a sorstól, s mellé a szenvedést. Háború dúl. Héroszok születnek, s merülnek a feledés kútjába, hitvesekké válnak a fegyverek, sűrű a sötétség, s az éj szavait befedi a csönd.
Bergson szerint ebben a helyzetben csak hullni szabad, akár a kisgyermek, míg a jótékony álom kapaszkodók nélkül rá nem talál.
Talán nem is következne be ama nagytragédia, ha Philoktétés ezt megtehetné szabadon, mégha szárnyszegetten is. Titkok köde fedi igazi énjét, mert Ő birtokolja az egyetlen fegyvert, amivel serege győzedelmet arathatna: Héraklés íját.
Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják.
Philoktétést eskü köti, nem árulja el, hol található Héraklés sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, s nem tehet mást, dobbant. Ezen egyszerű dolgot pedig saját lábaival teszi, mert ugye az embernek, az evolúció csúcsának saját teste is templomává szentelődik, s e csodát használnia is kell.
Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lémnos szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik.
Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében...
Mire a görög bölcsek megfejtik történetét, s visszahozzák otthonába, a csata sorsa eldől. Mint ahogyan Philoktétés sebei is látszólagosan behegednek. Azonban ma is itt élnek bennünk, főként, ha sebeinek második magyarázatát fogadjuk el, mely szerint Khrysé istennő parancsára kígyó marta meg, s ő testesíti meg az anyához való kötődés oldhatatlansági paradoxonát..
Sebek....
Asszociatív módon: a cédruséi vagy Csontváryé, egy fülé, egy léleké vagy Van Goghé? Jézus stigmái, Szilágyi Domonkos festőjének halálára visszapüfög az elhagyott Hervay Gizella vonata.
Vérzik és fáj. Nics vigasz, nincs irgalom,s az idő végtelen fátylán át elsuhant a Kegyelem. Régen,nagyon régen ...
Sebek. Van,kinél behegednek. Azt mondják,az IDŐ. Van,akinél a nirvána, a semmiben való teljes feloldódás. A kozmosz részévé lenni,s színről színre nem látni,mert félelem a földi lét, s Isten szeméből csak a könny gyöngyödzik elárvult lelkeink feltámasztására.
Nincs már "Sursum corda...", nics kapaszkodó, fogódzó. Ezek az én sebeim is. Nem látok kiutakat,"ködszurkálóvá"vált a pillanat, s nem áll össze egésszé a rész.
NINCS FELODOZÁS.
Ady holdja ma éppoly csonka,mint tengernyi nappal ezelőtt.
Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá.
A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik a wittgensteni mélye is, örvények hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a Világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával, öregek, de nem bölcsek.
A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk az ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van...
Lámpássá növekedni...-mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról...
Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet.
Mégis...
Sebekből táplákozik az élet: születésünkkor nemcsak küldetéssel láttak el az Égi Hatalmak, hanem a földiekre bízták ama bizonyos csatorna, a köldökzsinór sorsát is. Hiszen a vérnek
pulzálnia kell, oxigénnel megtöltve valamennyi sejtünk, hogy a mi anyáink ne éljék át a Stabat Mater-i sorsot; mert az élet alapvetően szép. Csak észre kell vennünk a virágok ébredését, a mezők szívdobbanásait, társra lelni az emberekben éppúgy, mint valamennyi dologban, ami szélkiáltóként mellénk rendeltetett. Tudni kell jóságra jósággal, mosolyra mosollyal válaszolni, s hagyni, hogy a napok hordalékainak szennyesét kivesse magából méltóságunk.
Így talán személyessé válik a történetünk, amelyet már mi is meg merünk ismerni - s nem kívülállóként szemléljük, míg a halál le nem zárja szemeink - , s megértjük e világ nagy misztériumát:
„Quando corpus morietur
Fac, ut animae donetur
Paradisi gloria. Amen. „
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2009-09-09.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése