Csalódások - saját vers

1.

Néha elmondanám,

hogy nyelőcsövemben rekedt

az elmaradt beszélgetések

savas öntete és egyre csak marja

a holnapot, s hiába

az ígéretek színes szőttese,

csak a klór nehéz

éneke skálázza

légcsövemben a ritmust,

míg lelkem egén

varjak károgják az

ősi rigmust:

Ne fuvolázz,

áthat a gyász…

2.

… akkor talán kérdeznél is,

de hiába,

nem felelnék,

mert torkom imája

szertefoszlott,

mint az a sárga gáz,

mi egyre csak tivornyáz

hörgőimet dugítva végül,

hogy arcom is belekékül…

Belefagytam a mába.

3.

Zokogni volna jó!

Szabadon egyre csak sírni,

nem ítélni, nem esküdni,

a percből csöndem kiszakítni,

elhalkulni, csíjjázni, bubulni,

akár gyermekek ölében a mese…

4.

…” csodasápadtan” élnék,

ha babonás éjeken dalolhatnék,

hangszerem is volna ekkor,

az lennék, mint egykor…

5.

A Hegyen épített város képe

oly sokszor megigézett:

emiatt tudtam feledni

a nyers igéket, a szégyent,

midőn egyre csak vártam,

s a Csoda ravatalánál

elbűvölten minden

fájdalmam torkomba zártam.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. 09. 17.