Az emlékezetről szeptember 11-e kapcsán

Tegnap véletlenül TV-t hallgattam, mert nem néztem. Nálam ez mellékesen meglehetősen szokatlan dolog... És egyre jobban előtérbe kerül a tíz évvel ezelőtti katasztrófa. Az a bizonyos két torony meg a rengeteg ártatlan áldozat. Ma rádiót hallgattam, ami napi rutin és ismét szeptember 11. Ha jól tudom, 10-e van. Amerikában azonban rettegnek az emberek. Egy évtized telt el...
Én is eltűnődtem azon, hogy mit is csináltam 10 éve szeptember 11-én a támadás időpontjában.
Édesanyámat augusztus legvégén műtötték... 29-én... Rutin epeműtét. Aztán megmagyarázták Neki valahogy, hogy miért vágták fel totálisan az egész hasát a laparoszkóposra tervezett beavatkozás helyett, s miért kell az akkor gyulladásnak titulált dologra kemoterápiát alkalmazni havonta ismételve, s mindig egy héten keresztül, amíg csak él...
Nekünk az Őt műtő orvos elmondta, hogy szerinte maximum kilenc hónapja van még. Áttétes gyomorrák. Éppen annyi időt volt még közöttünk.
Szeptember 11-én késő éjjel még a Szüleim által épített családi házban voltunk, beszélgettünk,  TV-t néztünk.
Az adást megszakították. Becsapódtak a gépek... Dőlt, borult minden, füst gomolygott, hamuszürke...
Édesanyám csak annyit mondott: - Micsoda szörnyűség, hogy így halnak meg emberek, s milyen jó, hogy nem élem meg ennek a tragédiának az első évfordulóját...
És így lett...
A nyár közepe óta ki van készítve egy kazetta Édesanyám szavaival, utolsó búcsújával, képeivel...
Egyetlen egyszer vettük elő csak...
Soha nem bírtuk végigpörgetni sem...
És ez most is így lesz, de tudjuk, itt van Ő is ebben a szeptember éppúgy, mint az év összes többi 11 hónapjában, s így lehetnek ezzel az óceán túlpartján élő emberek és más áldozatok családtagjai  is...
A Szeretteik továbbra is Velük és Bennük élnek...