Arról, hogy nem mindig az a fontos, amiről mi azt gondoljuk...

Ma elég hosszan beszélgettünk az egyik Barátommal, s valahogyan a mi gyermekkorunkra terelődött a szó, hogy milyen is volt az... Koromfüstös, mármint, ha a vonatokat nézzük... Ha kinéztünk az ablakon, a szemünkbe csapódott a pernye, s milyen csodálatos volt, ha néha egy-egy lángnyelv is elhagyta a fütyülő mozdony kéményét... Nem úgy, mint ma, amikor kénytelen voltam felhúzni a kocsim ablakát a mellettem elhúzó tömegközlekedési jármű fekete kátrányt eresztő tumorfelhője láttán, s még levegőt sem vettem addig, amíg ismét ki nem nyitottam azt.
Olyan emberléptékű volt minden. Ha almát ettünk, azt valóban lassan és komótosan tettük, ha növényeket ültettünk, gondosan megterveztünk mindent, s bizony, kivártuk, míg termést hoznak. Ugyancsak melege volt az otthonnak, amelyet a házi sütemények és a különböző kézi készítésű terítők  és szőnyeget borítottak, s szombatonként a fűrész muzsikája új kerítést adott a virágos kertnek, s addig aludtunk, ameddig csak bírtunk, mert olyan jó volt csak lenni...
És bennünket irigyeltek az akkori szuper-zsenik, mert léteztünk... Csak úgy bele a világba... Kivártuk mindennek az idejét, tudván, hogy oly felesleges felturbósítani intim szféráinkat, de mégis rácsodálkoztunk mindenre, ami új volt... A piros majd a kék mozdonyok színeire, a gyorsaságra, a tempóra...
Szerettünk biciklizni és gyalogolni, néha felkérezkedni egy lovasszekérre, s mindegy volt, milyen messziről kell hazagyalogolni... És nem engedtünk be bárkit a világunkba, mert az a miénk volt...
Hogy miért jutott most mindez eszembe? Éppen tíz éve mondtam ki először azt, hogy haza szeretnék menni! A párom furcsán nézett rám, s közölte, hogy: "De hiszen itthon vagy! Ez a te otthonod!" És én akkor is, most is oly szomorúan vettem, veszem tudomásul, hogy az én világom valahol ma is ott van nagyon messze, ahol égig rezegtek a nyárfák a kora őszi szélben néha leszakítva a villanyvezetékeket is, ha új hajtást hoztak, s, ahol hiába keresném már a Szüleim nyomát: Édesapám trilláit, Édesanyám mosolyát, mert éppen egy évtizede már, hogy valahova elköltöztek a Magasságokba, ahonnan kétségbeesetten szemlélik talán, hogy hova tűnt az én mosolyom, a dalaim, mert hiányuk még mindig átjár...
A mai napon emlékeztem: megfőztem a kedvenc ételeiket, elzarándokoltam azokra a helyekre, amelyeket Ők együtt szerettek, s éreztem a friss tavaszok nyomát, mert, ahol csak jártam, a lombok között mindig kikandikált a napsugár és annak a barátomnak is ugyanúgy hívják a ma is Hála Istennek egészségben élő Édesanyját, mint az enyémet, s még ezen is olyan jó volt elmélázni...