Sír az emlék

Néha felzokog ez a

reménytelenül keserű világ,

melyben ott ragyogsz valahol a

sárguló nap végetlenjében,

a holdsarlóban, a csillagok

kozmikus ölelkezésében,

a nyár végi kékben,

csüggesztetten ott tündökölsz

a vörösben botorkáló lenyugvóban,

a küllők alatti Hélioszban.

Fehér, harmadnapi Krisztus arcod

szelíden feszül a ridegen tátongó,

lélegző szeleknek bánatában,

neved egy sírkövön vacog

megkopott aranyában.

Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba

szédülő langyos tavasz,

mi gyengéden dédelgetett álmainkból

új és friss rügyeket fakaszt,

s lágy szellőivel öleli át a fákat,

bokrokat és a házat,

mely nem ismeri még ezt a lázas,

karcos valóságot.

De Tiéd az ősz is, az elmúló

és hallgatag szőnyegavart termő,

a száraz karú, kopár- tüzesen

lüktető álombirodalom, mely,

mint tűnő pillanat, elvész,

elszakad, hiába kiáltanék,

Ne hagyd felednem a

Magaddal hozod a szépet,

a bennem ma is élő ősi

igézet-rétet.

Lebegő emlékfoszlányaid

gyémánt koporsók,

csöndesen dúdolók,

és pergetik gyöngyeik

a négy szál gyertyán,

melyek befedezik

Lelked szarkofág délibábját

a régmúltnak azon a napján,

mikor a fehér szélén fekete táncolt,

kesztyűs kezek, nyúzott arcok

és megfáradt pillanatok

ledőlni készültek,

sírba bukni, ácsolni

és keringőzni, s ezt

a csonthús valóságot

mindörökre elfeledni.

Testem, akár a moly ette ruha,

mára véges-szürkén csavargó,

tükörbe ágyazott ezerarcú bánat:

magányos temetők és elnémult,

évmilliárdok vegetációja,

mégis elrejtem halálod,

féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,

csontpikkely szárnyaimmal burkolom.

És magammal vittelek

nagyon mélyre,

legbelülre a  világtól

elrejtett sötétségbe,

hogy senki se lásson,

hogy senki se bántson.

Immár enyémek is

az örök temetők,

a szertefoszló, hideg

szemfedő rongyok,

a gyász szívét is elfedők,

az évek pergésével

részemmé lettek

a bennem is bomló

hallgatag testek.

És mára mindent szeretek,

ami lecsukott, és ami

már korhadó,a leszögeltet,

a láthatatlan láthatót,

a sírok zugában megbúvó

sorvadást és életet,

a begubózott bábokat,

a születő lepkéket

nevelte bábarcokat,

és újratanulom Neved,

mert különben már csak

az én részem maradsz,

mit nem osztottam meg soha,

annyira enyém voltál…

Hallod?

Sír az emlék.

S Te tudod egyedül,

ma is milyen zokogva fáj.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. június 5.