Emlékfoszlányaimból

Nem szerettem a tegnapi napot, holott érdekes volt és sokszínű, de leginkább felkavaró. Hamar megfázom, mert állandóan rohangálok, s soha nem öltözöm az időjárásnak megfelelően, mert általában autóval közlekedem. Meg is lett a jutalmam, a tüdőm elkezdett rakoncátlankodni. Még a röntgent csak-csak elviseltem, s a várakozást is, hiszen, akkor már rajtam, s az ott dolgozókon az égvilágon senki sem volt a közelben, miképpen a légzésfunkción sem. De az, hogy reggel fél kilenctől délután háromig sikerült bejutnom az orvoshoz, kissé megemelte az éhségérzetem, a vérnyomásom és sorolhatnám. Még jó, hogy legalább víz van a kórházakban... Igaz, a legtöbb helyen pohár nélkül... Ami utána jött sem volt kellemesebb, mert közölték velem, hogy bizony infúzió és bennfekvés.
És ekkor jutott eszembe valami, ami talán soha nem kívánkozott volna felszínre az emlékezet talajából. Már három napja bent feküdtem a sebészeti klinikán vakbélműtétre várva. Konzervatív terápiaként valami palackkal a hasamon étlen-szomjan, mert bármikor bekövetkezhetett volna a műtét. 1993-at írtunk. És egyszer csak meguntam a nagy semmit tevést, s önként távoztam. Vakbéllel természetesen, ami ma is a helyén van. Édesapám jött értem, aki annak az esztendőnek októberében, az ötödik napon örökre itt hagyta a földi életet. Nagyon beteg volt már. Tüdőrák. És 10 éve tartott. Hol jobban, hol rosszabbul volt, de nem adta fel, miképpen életében semmit sem. És tegnap ott, a váróban tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzik ma is, s ez már, míg élek, mindig így marad.