Találkozásaim - s nem találkozásaim

Újabban sétálgatok esténként. Bizonyára a korral is jár, mint, ahogyan az is, hogy akármerre is megyek, mindig találok ismerős arcokat: egykori tanítványokat, valaha ismert olyan embereket, akikkel közös céljaink voltak, de ez tulajdonképpen lényegtelen is. Tegnap este szinte futva jött utánam az egyik szomszédasszonyom, hogy hallja, hogy nem megyek el a 30 éves érettségi találkozónkra. Végül is, kicsi ez a város, s meghökkentő ez az én fejemből már ki is ment információ,de valóban így van! Aztán kipirult arccal meséli még, hogy a Dunántúltól kezdve honnan is jönnek a volt osztálytársaim. Nem emlékszem rájuk. Egyetlen egyszer mentünk el egy ilyen öt évenként megrendezett találkozóra, s nem igazán tudtam, Ki Kicsoda, s talán azért, mert még két éve is tanultam, s tulajdonképpen mindig volt, akikkel azonosak voltak a céljaink, s legfőképpen túlélni akartuk a vizsgáinkat, papírokat megszerezni, s aztán örökre elfeledni, hogy hová is jártunk, de ha felnőtt fejjel szükségünk volt valamilyen anyagra, mindig megosztottuk egymással, s ez a legszebb az élethosszig tartó tanulásban...
Édesanyám annak  idején kijelölt bizonyos iskolákat, s ha tetszett, ha nem, csak azokba jelentkezhettem. Apám hallgatott, mert matriarchátus uralkodott abban a mikroközegben, ami a mi családunk volt. Így aztán az alapszakmám vegyész. Soha egyetlen napig nem voltam ugyan az, de az akkori tudásom ma is megmaradt. Ennyi év után is, mert valaha tudtak még tanítani is, ha nem is szívvel és lélekkel, de szigorú követeléssel.
És nagyon kinéztek az osztálytársaim. Először a foncsorozott szemüvegem, majd a piros köpenyem, az osztályunkban a rajtam lévő első farmernadrág és a belőlem sugárzó lokálpatriotizmus lehetett az ok. Ma meg annyira humán beállítódású vagyok, hogy felőlem létezhet a vegyészet, de nem érdekel. Így aztán évenként elmegyek egy számomra teljesen ismeretlen embereket tömörítő irodalmi találkozóra, de oda, ahol azok az Emberek vannak, akikkel 14 és 18 éves korom között egy osztályba jártam, már nem. Hogy így van-e rendjén, nem tudom, de számomra mindenképpen igen, hiszen nem szeretnék konfrontálódni az első vőlegényemmel, aki mégis abból a közegből került ki, sem azzal, hogy a 48 kg-os testsúlyom ugyan hol van már, s egyáltalán semmivel sem. Ma pedig azt gondolom, ahhoz, hogy komfortérzetem teljes legyen, nem kell azon még gondolkodnom sem, mit is veszthetnék, mert szerintem semmit sem!