A sztereotípiákról

Azt írja ma nekem az egyik internetes barátom, hogy az a bajom, hogy egyedül vagyok.

Mert mostanában elég sok nyavalya kijött rajtam. Hirtelenül, s villámcsapásszerűen, ami még az egyik napon működött bennem, az a másikon már kevésbé. Így aztán háziorvos, reumatológus, fizikoterápia és a genetika, hogy igen, tudjuk, mi van a vérében, de ezzel nem lettünk okosabbak… Én sem.  Négy alkalom után mondtam is a kezeléseket indító hölgynek – Mert a modern technikának köszönhetően az ultrahang szóban is jelzi, hogy kezelés indítása…Meg visszaszámol, noha azért mégsem rakétakilövő állomáson vagyunk és pontosan elmondja, hány percem rabolják majd el… - , hogy szabaduljunk már meg egymástól… Túl sokat kell nekem autókáznom ahhoz, hogy naponta és időre idejöjjek, meg magam sem értem, miért is a hátamra kapok mindenféle dolgokat, ha az úgysem válik egészségemre, mert speciel a térdeim és a vállaim fájnak… Még azt sem lehet mondani, hogy nem mozgok eleget, mert ha valaki biztosan, én aztán valóban naponta lemozgom, amit kell…

És különben is, néha úgy éreztem itt magam, mint Galvani békacombjai… Kellemes bizsergésről volt szó, nem pedig olyan masszázsról, amelyik kiszakítja a megmaradt ép részeim is… Megjegyzem, erről a gondolatomról bölcsen hallgattam…

Naná, hogy megörült! Egy beteggel kevesebb! És én is… Hurrá! Értékes pillanatokat nyertem ebben a csodaszép őszi időben. A kocsit elfeledvén hatalmasat sétáltam… Káprázatos színekben pompázik ilyenkor az erdő… Szinte dalol és belé szerelmesedsz… Már teljes pompájában akarod megismerni, pőre mezítelenségében átkarolni, hogy veled maradjon később is, amikor majd a városi lakásból csak csapzott latyakos kátyúkon át nyomulsz a szürke aszfaltokon tenni a mindennapi dolgod…

És az erdő az, aki elmeséli Neked, hogy nem vagy soha egyedül, mert az Ég kékjében, az avar hullásában, a szelek táncában, a madarak csicsergésében, a föld sóhajtásában rádöbbensz, hogy lehet, egyedül vagy éppen, de soha sem magányosan…