A külső időnkről - Sylnek

A belső időnk valahol mélyen önmagunkban rejtőzik, s egyedül mi ismerjük pontosan mutatóinak hangját, s talán tisztában vagyunk azzal is, hogy éppen mennyit mutatnak azok a karcsú vonalak, s még cizellálhatjuk is őket, hogy eltorzítsuk önmagunk elöl is átfedéseiket, de az is elképzelhető, hogy abban a pillanatunkban   maradunk benne, amelyet kaleidoszkópok módjára forgathatunk, színes csodaálmokat faraghatunk, hogy aztán szembesüljünk azzal, hogy a külső időnk egyáltalán nem ilyen...
A barátságban az a legszebb dolog, hogy ismerjük egymás minden befelé dobbanását és halljuk a kifelé hangzó csodás ütemeket is, táncra perdülhetünk tőlük és feljuthatunk a Himalája magaslataira oxigénpalackok nélkül is, mert az éter vonalain túl is tudjuk, mire gondol éppen a Másik, minek a hiányától szenved vagy miért tudja, hogy a boldogság harmatcsöppjeit most kell összegyűjtenie, rózsaolajjá préselnie, hogy az illat megmaradjon azokra a napokra is, amelyeken a Barátjának kell adnia belőlük egyetlen csöppet, hogy ne feledje Őt...
Így vagyunk mi is egymással... Néha elcsúsznak  hétköznapjainkban a valódi óráink, de tudjuk azt, hogy bizony minden időben számíthatunk arra a csodára, amely a szivárvány színeiből meríti fényeit, s amelyeket együtt tapasztaltunk meg, még ha a telefonjaink éppen rossz időben és helyen csengtek is össze, de mert a ritmusuk azonos...