A Családról (Szétszóródott kavicsok)

Mennyire irigylésre méltó az olyan család, ahol együtt élnek a generációk, nem kell Ősökről beszélni, mesélni, felidézni Alakjukat, mert érthetőek, hallgathatóak, jelen vannak.

Mostanában némi szentimentalizmus jellemző rám, noha sajnos elég régen hozzászoktam ahhoz, hogy csupán mécsesekkel, sírkövekkel beszélgetek néhanapján, ha édesanyám vagy édesapám, a férjem, anyósom és apósom (Többes számot kellett volna használnom, de nem akarok magyarázkodni egy üres képernyőnek, még akkor sem, ha ott vagyok én az írás mélyén!) vagy nagyszüleim, dédszüleim emléke feldereng.


 A húgom fiatalodik, a sógorom deresedik, s ez a tény egyre szembetűnőbb, mert nagyon ritkán találkozunk.
 Távolságok és másféle életmódok, mentalitások, érdeklődési körök jellemzőek ránk.


És most az én húgom mesélt. Ritkán szokott, mert általában racionális, hallgatag.

Emlékszem arra, amikor megszületett, noha csak 3 évvel vagyok idősebb. Meg arra is, hogy állandóan el akartam ajándékozni, de maradt. Mert engem szépen elpateroltak a dédszüleimhez, hogy ne legyek útban, amíg az új jövevény megérkezik, beilleszkedik. Tejfölszőke haja és hatalmas smaradgzöld szemei voltak. Az utóbbi ma is ki-kitekint fényre sötétedő szemüvege mögül. Ugyanabba az általános-és középiskolába jártunk, majd elágaztak útjaink. Az Ő nagyobbik Gyermeke csupán másfél évvel fiatalabb az én Lányomnál.

Mi nem jártunk bölcsődébe és óvodába, napközibe, mert édesanyám otthon maradt velük egészen addig, amíg én nyolcadik osztályos nem lettem. Akkoriban elég volt egy jó fizetés is egy négytagú család minden szükségletének fedezésére. Két hétig tanulószobásak voltunk ugyan, de arról még ma is legendák keringenek, hogy én milyen elképesztően csíntalan gyerek voltam. Csak a tanár feneke alá tettem a tintás szivacsot, s még a menzáról is kitiltottak mindkettőnket.Ezen aztán jót nevetünk. Édesapánk mindösszesen egyszer jött be az iskolába, mert otthon felejtettem a vonalzóm, s elhozta Gömböc kutyánkkal együtt, akit a pedellus alig tudott kikergetni az iskola területéről. Ha pedig az a tinta kiborult, hát biztos megérdemelte az a tanár. A nevét is tudjuk... Közös emlékek. Az ízük muskotályos, akár a kedvenc szőlőnk.

Most nagyon kimagasló pozícióba fog kerülni, ezért az emlékidézés. Különböző vizsgálatokon kellett részt vennie,  s azt meséli, hogy kizárólag 2 éves koráig voltak kíváncsiak mindenre. Ki a fene emlékszik eddig vissza?! Még én is csak 2, 5 éves koromtól emlékezem az eltörött vonatkerekekre, és a táskalevesre, a galambos terítőre, meg az erdőre és a kacsákra, s felsejlik néha a pipafüst illata is, meg a szentképek a falakon, de más nem.

És az esküvőjük napja sem volt olyan régen, amikor kölcsönkért autóval indultunk Szolnokra, s már Kabánál lerobbantunk. A férjem és édesapám nevetett, édesanyám őrjöngött, én meg el voltam foglalva az akkor 5 hónapos Lányommal, aki egyfolytában ordított.

Nem is értem, miért Szolnokon házasodtak össze, ha aztán Debrecenben, Veszprémben laktak, s jelenleg Budapesten élnek immár több, mint másfél évtizede. Én meg itt leginkább, a cívis városban. Szeretem. Ők a fővárost imádják.

És élnek még az gyerekeik apai nagyszülei, s soha nem volt kétséges, hogy jól sikerült a házasságuk.


Amikor az én Zsófi lányom édesapja tragikus hirtelenséggel elhunyt, Ő mindössze 13 hónapos volt. Elhallgattak Benne az addigi szavak, s nem volt még 2 éves. Ha a freudi pszichológiát vesszük alapul, ez rossz ómen. Mert én sírtam éjjelen és napokon, hosszú hónapokon, éveken át. És a fekete színűn kívül egy idő után nem is hordtam másmilyen ruhát, mert édesapám a következő évben ment el...

Ha néha összejövünk, a Lányom is kérdez, s főként az apjáról. Nem elég Neki az, amit én elmesélek, mert az csupán a valóság egy szeglete lehet , s ez így természetes.

Mint ahogyan az is, hogy lelkünk mélyén Mindnyájan bennünk és velünk élnek, s hisszük azt, hogy nem csupán a természet rendjébe tértek vissza, hanem valahonnan fentről  ma is ránk világlanak, mert különben minden olyan üres és néma, céltalan és hontalan lenne körülöttünk.