Csak egy szonettkoszorú

Elöljáróban: gondoltam, ha lúd, legyen kövér... versíráspróbára készült volt... csak éppen azt felejtettem el megtekinteni, mennyi lehet a vers terjedelme... nem ennyi... kevesebb... de legalább megpróbáltam...

Tanulság: La Fontaine Úrnak nagyjából mindenben Igaza volt anno, s ez mára is érvényben maradt...

Szonettkoszorú William Shakespeare LX. Szonettjére

Belerévedés

1.

Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám, 

Mit ringatott a bűvös éji szél,

Ily simogatva, bűvölgetőn száll rám

Hamvas hajad, ha vágyakról mesél…

Hisz kijő a tűzből, s már rezzen a lét

Válladon, hol lelkem fényesen

Egyre csak tiszta boldogságról regél

S mit elhitetsz, az végül úgy lészen:

Pusztulás nincs, napjaink egén kiles

A létezés, s már más időt jelez.

Bármely lágyabb nap más fényre érdemes,

Szakítsd magadnak most a végtelent,

    Bár örök marad, ha végül elveszik

    Végük felé úgy érnek perceink…

2.

Végük felé úgy érnek perceink,

Mint lágy szelek, ha lelkeink között

Révedünk enyelgőn, s csókjainkra ring

Álmodó időt a lélek, az eggyé kötözött…

Vérünkben az öröklét, a béna hit,

Mely így ad folyvást újraélt reményt,

Hogy szánja szívünk ősi gátjait,

S közrefog megannyi hívő fényeként:

Önmagukba vonznak majd a tűzkörök,

Jóságszavak vagy hullócsillagok,

Hívd hát, lásd elébb, hogy szól-e még Örök,

Vagy csalfa színe percekig ragyog

    S kihullnak mind, miközben félve szólnál

    És mindenik helyet cserél, kimúlván…

3.

És mindenik helyet cserél, kimúlván,

Kemény erő, mi bennünk ront, gonosz,

Lelkünk rugdosva földre húzná durván,

Majd élvezettel végig ostoroz…

De nő a perc, hol angyalok védenek,

Egy szösszenet, s a nap zenitig vágy,

Keresztről lenéző régi édenek,

S Krisztust szeretve szűz a tisztaság,

S a megváltás már új való, s igézet,

És tisztulásra hív, feszít az ér,

Ha hébe-hóba szörnyű útra réved,

Hamvas hajunkba végül visszatér,

    És szívünkbe forrva bennünk itt kering,

    S örök robot-morajban messzering...

4.

S örök robot-morajban messzering,

A tengerekbe szőtt bizonytalan,

Ha összenőtt parázs őrzi lépteink,

Növény ered és más virága van…

Lehetne fagyra fagy, kirügyezése

Mezők egén, ha hintne szirmokat,

E lényegével éneklést idézne,

Szirom-felhővel int és bólogat…

Hisz tudtam én, hogy értünk van kikelet,

S a hótükör is miattunk rian,

Nem merek fényedből ma sem eleget,

Hisz egybekelnék véled boldogan…

    Mert Magadért ily hőn szerettelek meg:

    A magvat is, mit hajdan elvetettek...

5.

A magvat is, mit hajdan elvetettek,

Ápolni kell, hogy szárba szökjön ő,

A szépet is, amelyet hív-eretnek

Szivünk, s parázsol perzselőn elő…

Őrzeni kell hevét, hogy el ne égjen

A máglya se, mitől kapott lobot,

Örök legyen a surranás a vérben,

Amelyet önmagával alkudott.

A jó remény, ha kell, száz nyarat megér,

Termése esztendőkre szép, nemes,

Kárpótol éhező, fájó évekért,

A gazdagító, korlátlan szüret.

    Palást a fény, ő óvja, ha rügy fakad,

    Megkoronázza tiszta nyári nap...

6.

Megkoronázza tiszta nyári nap

A hitből sarjadó, fényes vetést,

Színe, selyme zöld titokkal átitat,

Míg újulásra, fényevésre készt’…

Szerteárad ereimben, eltemet

A szenvedély, ha partja átszakad,

Önmagamba fonni összes sejtedet,

Felizzítani véres harcokat,

S midőn összetép a pillanat végül

Felizzva, telítve, kérve boldogan

A bájamon, ha karjaidba szédül,

Mi elröpíthet Tőled, nincs olyan.

    És átkarolni, hívni még a percet,

    De glóriája sanda ködben reszket...

7.

De glóriája sanda ködben reszket,

Mert néha vágyaink se érjük el.

Űz kétkedésünk, hogy messze rebbennek,

Míg magányba hullt szívünk áttelel…

Hisz annyi jaj, mi éveinken fordult,

És annyi fagy gyötörte álmaink,

Hogy nincs már, mi reánk teríthet orvul,

Mindent, mi égőn köröttünk kering.

A fagyott tavak először riannak,

Az olvadás is lassan folydogál,

S a melegedni készülő pataknak

Minden hőfokkal több lész a halál.

    Addig mindenik csacska perc csalfa rab,

    S bolond Idő saját díszébe kap...

8.

S bolond Idő saját díszébe kap,

Ha utoléri ócska végzete,

Ólmos szürke volt és máris álmosabb,

Ím, az ébredés: mit tégyen vele?

Megőrülve kapkod, rezzen, megrian,

Minden neszezés még oly hívatlan, új,

Két fény között miképp emeljen hidat,

Hogy megmaradjon partja józanul?

Az elprédált remény most erőre jő,

Megszédítve együtt nyugodt végzetet,

Felkavar mélyből megszült őserő:

Merszek nélkül győztes ő nem lehet,

    Csak gyökértelen, hazátlan árva,

    Az ifjúság virágát szétzilálja...

9.

Az ifjúság virágát szétzilálja

Az elmúlás gyors-csorgó árama,

Ki lehet, ki lassú romlásra várna

És őelőtte fájdalmasan állana?

A szerelem tünékeny, ravasz holmi,

A szívekben élő pompás bársony,

Lelkünkbe kódolván kell birtokolni,

Hogy ha kérjük, a létben ránk találjon.

A bársonynál a józan szív többet ér,

S ha ezer remek év minket összefon

És megszitálja életünk a dér,

Vágyunk fényénél nevetünk a ráncokon,

    S majdan az eltűnő ifjúság-parázs

    A szépség homlokába árkot ás...

10.

A szépség homlokába árkot ás,

De mi beérett, lehet fény-örök,

Az éji mennybolt is csoda-látomás,

Ha villám cifrázza vagy mennydörög…

Mi szépséges, mégis, úgyis fennmarad,

Ha évek hagynak rajt’ ráncokat,

Lényegét megőrzi: fenséges és szabad,

Végtelenbe tartó szívláncolat.

Hisz megszületik, de teste porba vész,

Lélekké lészen mind, ki múlhatatlan,

Tiltakozhatna bármennyit is a józan ész

Ő sem tudja Istennél józanabban,

    A szerelemért mi mindent adott valaha…

    És zsenge sarjúrendet írt kaszája...

11.

És zsenge sarjúrendet írt kaszája,

De nem bánt már a múlás-gondolat,

Úgy szenvedek a végtelen halálba,

Hogy összeolvasztom a lélek-titkokat…

Nincs oly erő, mely visszavonhatatlan,

És megtartani végül nem lehet,

Egybeforrni mertünk szakadatlan,

Ellenáll szerelmünk, s Ő újra megteremt.

Tekinteted tükre fénylőn rám vetül,

És léleksugaraidból nyerek léterőt,

Majdan örök tartozássá lényegül

Szerelmünk heve a végső nap előtt,

    S tudd, ha fáj tán e földi búcsúzás:

    Mindent levág e tomboló kaszás...

12.

Mindent levág e tomboló kaszás,

Haláltáncunk is óvja lényegünk:

Nem tudja elképzelni más

Az Édent, mit együtt elnyerünk…

Elviszem magammal ízed, zamatod,

Érintésed, mi nem másé, csak volt enyém,

Egy részt belőled, s ha látsz majd, láthatod:

Végtelen szerelmem Néked fényleném.

S ha elmegyek, egy tincsem marad neked,

Melyet őrizhetsz majd emlék-kincseken,

S ha feltárod titkon néha szívedet,

A végre is vigyáz őriző szemem,

    S még akkor is, a mindenünk egyet dobban:

    Hiába sújt könyörtelen-dalomban...

13.

Hiába sújt könyörtelen-dalomban

A felfoghatatlan, hívatlan fájdalom,

Hidd hát, hogy fentről is szeretlek jobban,

Elfogynak régiek, emlékük lobban…

S még átölelni vágyom válladat,

Mely őrzött, s melyen boldog-nyugodtam én,

De nem hullt ki szívemből az alázat,

Ki nevelkedtem Szent Igén.

Karodba hullok, száll a vágyam,

Könyörgve kérem újra a perceket,

Midőn izzik szerelmed leple lágyan,

S reményem is alélva megremeg,

    S ha keresel, érintsz a csillagokban,

    Neved örök tüzekre lángralobban...

14.

Neved örök tüzekre lángralobban,

S e tűz, végtelen parázs, nem enged el,

Borulni egyre így, a két karodban,

Tudni, hinni, hogy fény-szerelmesen…

Tebenned él a lényegem, s ha kéred:

Üstökössé válok, mert adni csak így tudok,

Mígnem fényem végül szerteszéled,

S mint mulandó gyertyaszál, elfogyok.

S más, mint egy halom csóva nem marad,

Csak csonka, gyászos, szédülő viasz,

És a lelkem már az éterek habján halad,

Hozzád érek, s Te mosollyal ringatsz, így igaz:

    Szerelmed fénylő heve úgy hull majd rám,

    Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám…

Mesterszonett

( Shakespeare: LX. Szonettje )

Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,

Végük felé úgy érnek perceink;

És mindenik helyet cserél, kimúlván,

S örök robot-morajban messzering.

A magvat is, mit hajdan elvetettek,

Megkoronázza tiszta nyári nap,

De glóriája sanda ködben reszket

S bolond Idő saját díszébe kap:

Az ifjuság virágát szétzilálja,

A szépség homlokába árkot ás,

És zsenge sarjurendet írt kaszája,

Mindent levág e tomboló kaszás:

    Hiába sújt könyörtelen-dalomban:

    Neved örök tüzekre lángralobban.

(A Mesterszonett, Shakespeare LX. Szonettje,

Keszthelyi Zoltán fordítása)

M. Fehérvári Judit