… azt hisszük, hogy a halál mások ügye…”
(Paul Guimard)
Édesanyám
annak idején - többek között- mániákusan gyűjtötte a Rakéta Regénytár könyveit
is, s az egyik kedvence Paul Guimard francia írónak Az élet dolgai című könyve
volt. Minden évben legalább két-három alkalommal elolvasta, ahogyan később én
is, majd a Lányom is. Érdekes, mert ma már csak én vagyok jelen ebben az élők
lakta térben és időben, miközben ők egyszerűen fogták magukat, s engem meg sem
kérdezve, csak úgy elillantak a holtak közé.
Manapság,
ha a családomról kérdeznek az emberek, egyszerűen csak annyit szoktam
válaszolni: Nincs. Az emberek leginkább azon lepődnek meg, hogy ötvenöt évesen
itt állok Gyermek nélkül. Ki a fene akarta ezt így? Nem hiszek a felsőbb akaratban,
sem semmiben, mióta Zsófia sincsen, de a mai napon a médiától kezdve mindenütt
csak emlékeznek és emlékeznek, s ragyognak a temetők is.
Emberek
vagyunk, s hajlamosak arra, hogy mindenféle badarságot befogadjunk csak azért,
hogy túlélőként csak egy kis időt nyerjünk még ügyeink elintézésére, de akkor
sem értek egyet azzal, hogy az ember elfeledi a halottait vagy a szívébe
költöznek, akár egy szeretetmécses, mert látni szeretném Zsófi boci szemeit,
annak ragyogását, érezni testének már-már anorexiás soványságát, hallgatni a
terveit, ha csak elmerengve is, de saját élményként megélve azokat a dolgokat,
amelyek Vele, s nem mással történnek, történtek meg, de nem lehet. Elválaszt a
fal. Nem a múlt, nem a jelen, a fal. Az a bizonyos másik oldal.
Teljesen
feleslegesnek tartom a bölcsészek rángatózásait, amikor a pszi-komplexum (pszichológia,
pszichiátria, pszichoterápia) identifikációját kívánják meghatározni, sőt,
egészen addig merészkednek, hogy ezen tudományos diszciplínáknak van-e
egyáltalán bármilyen létjogosultsága életünkben, mert én ma Anyámra és az
Egyetlen Lányomra gondolok. Mindketten Zsófik. Lehet, én azért vagyok még itt,
mert Juditnak neveztek el? Hogy ez mekkora marhaság! De jogomban áll
hülyeségeket is beszélni, kit zavar? Szerintem senkit, így aztán az
időátállítási meg egyéb zavaraim mellé befurakodik az idill.
Fekszünk
az ágyon. Mindhárman. Zsófia középen. Mesés könyveket olvasgatunk. Karácsony van
és olyan időtlen minden, de nincs még tíz éves sem, s talán, olyan második
osztályos lehet. A béke szárnyai takarnak be bennünket, s nevetünk, ölelkezünk,
kacarászunk, együtt sütünk-főzünk, s nem kapcsoljuk be a TV-t sem, a villany
sem világít, csak a fényláncok az ablakokon, s a fákon, majd Zsófi
üvegfestékkel egy cicát rajzol az ablakra, aki egy nyuszit dögönyöz, az ajtó
üvegére pedig egy csengő kerül. Ma is itt vannak, akár Zsófi dolgai, Anyám
bögréje és mindkettejük fürdés utáni babaillata keveredik a levegőben a
szegfűszeg és az ánizs aromájával… Itthon vagyok. Itthon vagyunk.
Este
Anyám előveszi kedvenc könyvét, amiből már nekem is van egy, s olvasni kezdi.
Zsófi is lapozgatja a Jézuska által hozott könyveket, de még mindig a szemeinket
rontó, s lelkeinket gyönyörködtető, s éppen villogóra állított fényben, s az
aromamécsesek illata, s a hófehér gyertyák lángja burkot fon körénk. Zsófi
mellett fekszem. Beszélgetünk. Az Édesapjáról, akit azért nem láthat, mert ott
magasban Jézuskával körtáncot jár nekünk, hogy mi vidámak legyünk mindig. Meg a
Nagyszüleiről is, akik ma is fogják Édesapja kezeit, akárhova is lép abban a
Csillagvilágban…
Mikor
egy picit arrébb fekszem, belepillantok Édesanyám könyvébe. Annyiszor olvastam
már ezt a részt, hogy könyv nélkül is hangosan fújom, mégis elmerengek a sorok
értemén. Így lehet, gondolom:
„A halálnak, ennek a vén kurvának szüksége van az
ügyfelei cinkosságára. Soha senki nem hal meg a saját akarata ellenére. Az
embert erődnél is jobban védi a saját tiltakozása. A bombák eltérnek
röppályájukról, a betegségek véget érnek, a mikrobák elcsüggednek... De a
szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. Az ember belefárad, egyezkedik.
Foglalkozni kezdtem a halállal. És a halál tüstént foglalkozott velem.
Gyengeségemben szemügyre vettem, elismertem a halál lehetőségét, s ez a vég
kezdete. Megfizetek ezért az elkerülhetetlen gyávaságért, úgy kell nekem! Csak
az hal meg, aki elfáradt és beletörődött.”
*
Nem
hiszem, hogy Anyám meg akart volna halni. Már nagyon-nagyon ellepték belső
szerveit a daganatos áttétek, de még ekkor is az életért kiáltott. Zsófi, a
Lányom ellebbent, noha soha senkiben nem láttam még annyi élni-és tenni akarást,
mint benne. Mindketten Fények voltak az Őket ismerők életében, míg én az
árnyékukban éltem.
A
legutolsó karácsonyra Zsófitól egy saját festményét kaptam, míg Günter Grass -
Hans Christian Andersen Az árnyék című könyvét én kértem. Együtt lapoztuk végig,
ismét egymás mellett hason fekve, a képeket nézegetve, a régi meséket
ízlelgetve… Csodálatos eszmecseréink voltak.
Zsófi
több mint egy éve van valahol és nincsen. Az Angyalok láthatatlanok, hiányuk
pedig a torkunkba marj az összes emlékünket, hogy aztán mi sem együnk többé
fahéjas süteményeket, húst, ne locsogjunk feleslegesen, tudjunk csak
szemlélődni, csak lenni…
Mióta
Zsófi nincs, elfáradtam. Mikor még volt, s, ha én beteg voltam, de élni kellett
a hétköznapi életünket, mindig ezt mondta: - Anya! Ha beteg vagy, viselkedj is
úgy, mert így nem hiszem el, hogy az vagy!”
Drága
Csillagom! Nagyon hiányzol! Mert Te aztán valóban nem vagy, itt nem vagy! És
nem tudom, létezik-e ott fönt az az általam kitalált körtánc, de, ha igen,
nagyon itt hagytatok a kezeitek nélkül, vigyetek már el magatok közé! A tárgyak
csak tárgyak, az emberek csak emberek, élni pedig csak családban lehet,
miképpen halni is csak együtt jó, egyedül befonja minden egyes percem az
ÁRNYÉK.
M. Fehérvári Judit
Debrecen,
2017. november 1.
Csodálatos, megbékélt emlékezés... <3 szinte megbúvik az ember a sarokban, s része ennek a meghitt idillnek.
VálaszTörlésLehet Ditta - ha már így hozta a sors, a végzet, bármi... lehet egyedül is; szemlélődve, csendesen, egyedül. Élni is, s ha majd kell halni is.
Ölellek szeretettel :)
A napokban olvastam valahol, hogy a gyász soha nem múlik el, csak köré épül az élet. Nem tudom így - és sehogy se -, hogy mit írhatnék Neked. Talán azt, hogy szívből kívánom, lelj valamiben vigasztalódást, néhány cseppnyi olajat az élet fogaskerekei közé, hogy könnyebben forduljanak tovább!
VálaszTörlés