Mindenszentekre

                                                                            
                                                        … azt hisszük, hogy a halál mások ügye…”

                                                                                     (Paul Guimard)

Édesanyám annak idején - többek között- mániákusan gyűjtötte a Rakéta Regénytár könyveit is, s az egyik kedvence Paul Guimard francia írónak Az élet dolgai című könyve volt. Minden évben legalább két-három alkalommal elolvasta, ahogyan később én is, majd a Lányom is. Érdekes, mert ma már csak én vagyok jelen ebben az élők lakta térben és időben, miközben ők egyszerűen fogták magukat, s engem meg sem kérdezve, csak úgy elillantak a holtak közé.

Manapság, ha a családomról kérdeznek az emberek, egyszerűen csak annyit szoktam válaszolni: Nincs. Az emberek leginkább azon lepődnek meg, hogy ötvenöt évesen itt állok Gyermek nélkül. Ki a fene akarta ezt így? Nem hiszek a felsőbb akaratban, sem semmiben, mióta Zsófia sincsen, de a mai napon a médiától kezdve mindenütt csak emlékeznek és emlékeznek, s ragyognak a temetők is.

Emberek vagyunk, s hajlamosak arra, hogy mindenféle badarságot befogadjunk csak azért, hogy túlélőként csak egy kis időt nyerjünk még ügyeink elintézésére, de akkor sem értek egyet azzal, hogy az ember elfeledi a halottait vagy a szívébe költöznek, akár egy szeretetmécses, mert látni szeretném Zsófi boci szemeit, annak ragyogását, érezni testének már-már anorexiás soványságát, hallgatni a terveit, ha csak elmerengve is, de saját élményként megélve azokat a dolgokat, amelyek Vele, s nem mással történnek, történtek meg, de nem lehet. Elválaszt a fal. Nem a múlt, nem a jelen, a fal. Az a bizonyos másik oldal.

Teljesen feleslegesnek tartom a bölcsészek rángatózásait, amikor a pszi-komplexum (pszichológia, pszichiátria, pszichoterápia) identifikációját kívánják meghatározni, sőt, egészen addig merészkednek, hogy ezen tudományos diszciplínáknak van-e egyáltalán bármilyen létjogosultsága életünkben, mert én ma Anyámra és az Egyetlen Lányomra gondolok. Mindketten Zsófik. Lehet, én azért vagyok még itt, mert Juditnak neveztek el? Hogy ez mekkora marhaság! De jogomban áll hülyeségeket is beszélni, kit zavar? Szerintem senkit, így aztán az időátállítási meg egyéb zavaraim mellé befurakodik az idill.

Fekszünk az ágyon. Mindhárman. Zsófia középen. Mesés könyveket olvasgatunk. Karácsony van és olyan időtlen minden, de nincs még tíz éves sem, s talán, olyan második osztályos lehet. A béke szárnyai takarnak be bennünket, s nevetünk, ölelkezünk, kacarászunk, együtt sütünk-főzünk, s nem kapcsoljuk be a TV-t sem, a villany sem világít, csak a fényláncok az ablakokon, s a fákon, majd Zsófi üvegfestékkel egy cicát rajzol az ablakra, aki egy nyuszit dögönyöz, az ajtó üvegére pedig egy csengő kerül. Ma is itt vannak, akár Zsófi dolgai, Anyám bögréje és mindkettejük fürdés utáni babaillata keveredik a levegőben a szegfűszeg és az ánizs aromájával… Itthon vagyok. Itthon vagyunk.

Este Anyám előveszi kedvenc könyvét, amiből már nekem is van egy, s olvasni kezdi. Zsófi is lapozgatja a Jézuska által hozott könyveket, de még mindig a szemeinket rontó, s lelkeinket gyönyörködtető, s éppen villogóra állított fényben, s az aromamécsesek illata, s a hófehér gyertyák lángja burkot fon körénk. Zsófi mellett fekszem. Beszélgetünk. Az Édesapjáról, akit azért nem láthat, mert ott magasban Jézuskával körtáncot jár nekünk, hogy mi vidámak legyünk mindig. Meg a Nagyszüleiről is, akik ma is fogják Édesapja kezeit, akárhova is lép abban a Csillagvilágban…

Mikor egy picit arrébb fekszem, belepillantok Édesanyám könyvébe. Annyiszor olvastam már ezt a részt, hogy könyv nélkül is hangosan fújom, mégis elmerengek a sorok értemén. Így lehet, gondolom:

„A halálnak, ennek a vén kurvának szüksége van az ügyfelei cinkosságára. Soha senki nem hal meg a saját akarata ellenére. Az embert erődnél is jobban védi a saját tiltakozása. A bombák eltérnek röppályájukról, a betegségek véget érnek, a mikrobák elcsüggednek... De a szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. Az ember belefárad, egyezkedik. Foglalkozni kezdtem a halállal. És a halál tüstént foglalkozott velem. Gyengeségemben szemügyre vettem, elismertem a halál lehetőségét, s ez a vég kezdete. Megfizetek ezért az elkerülhetetlen gyávaságért, úgy kell nekem! Csak az hal meg, aki elfáradt és beletörődött.”

*

Nem hiszem, hogy Anyám meg akart volna halni. Már nagyon-nagyon ellepték belső szerveit a daganatos áttétek, de még ekkor is az életért kiáltott. Zsófi, a Lányom ellebbent, noha soha senkiben nem láttam még annyi élni-és tenni akarást, mint benne. Mindketten Fények voltak az Őket ismerők életében, míg én az árnyékukban éltem.

A legutolsó karácsonyra Zsófitól egy saját festményét kaptam, míg Günter Grass - Hans Christian Andersen Az ​árnyék című könyvét én kértem. Együtt lapoztuk végig, ismét egymás mellett hason fekve, a képeket nézegetve, a régi meséket ízlelgetve… Csodálatos eszmecseréink voltak.

Zsófi több mint egy éve van valahol és nincsen. Az Angyalok láthatatlanok, hiányuk pedig a torkunkba marj az összes emlékünket, hogy aztán mi sem együnk többé fahéjas süteményeket, húst, ne locsogjunk feleslegesen, tudjunk csak szemlélődni, csak lenni…

Mióta Zsófi nincs, elfáradtam. Mikor még volt, s, ha én beteg voltam, de élni kellett a hétköznapi életünket, mindig ezt mondta: - Anya! Ha beteg vagy, viselkedj is úgy, mert így nem hiszem el, hogy az vagy!”

Drága Csillagom! Nagyon hiányzol! Mert Te aztán valóban nem vagy, itt nem vagy! És nem tudom, létezik-e ott fönt az az általam kitalált körtánc, de, ha igen, nagyon itt hagytatok a kezeitek nélkül, vigyetek már el magatok közé! A tárgyak csak tárgyak, az emberek csak emberek, élni pedig csak családban lehet, miképpen halni is csak együtt jó, egyedül befonja minden egyes percem az ÁRNYÉK.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. november 1.