Reggeli
szívatások innen-onnan
Onnan
tudom, hogy reggel van, hogy vagy a telefonom vagy az ajtócsengőm dörömböl az
agyamban. Na, jó, felkelek. A gyászterapeutám az. Elmúlt hét óra, tehát
beszélgetésre alkalmas az idő. Mindenesetre megkérdezem tőle, hogy milyen hónap
van és hányadika, mert azt hiszem, már megint nem mentem el a beszélgetésre,
azért hív. Kétszer már nem jelentem meg, pedig kedvelem őt, amiért
találkoztunk, azt temetem. Mélyen magamba. Szóval, pillanatokon belül kiderül,
hogy éppen egy esztendeje hunyt el a Lányom, azért telefonál. Mindeközben én
csörömpölök. A kávéfőzőt ismét gőzölésre állítottam, megint minden kávé
Tyndall-effektus. Vagyis, hasonló jelenség szóródik a konyhapultra és azon
túlra is, az ablak felé. Mindeközben diskurálok, de egy órán belül úgyis
elfelejtem, miről, így aztán nem is figyelek. A lélekgyógyásznő még próbálkozik
vigasztalni, ellenben sürgősen meg kell látogatnom az illemhelyet, így
egyszerűen kinyomom a telefont. A biztonság kedvéért ki is kapcsolom. Persze,
elfelejtem, hogy van még másik három, így hagyom, hogy az egyik folyamatosan
csörögjön. Ismét kávét főzök. Na, végre, lefőtt. A múlt héten eceteztem éppen
azt a nyavalyás masinát, úgy ítéltem meg, sok kell bele ebből az eszenciából,
így aztán azon frissiben még gőzölgő állapotában le is csavartam a tartály
tetejét, s egyenesen a tüdőmbe csapódott a gőz. Gondoltam, egy vizenyő
bizonyára kivégez, így aztán még négyszer megismételtem eme hadgyakorlatot.
Sajnos, elfogyott az ecet. A lépcsőház, ahol lakom, bizonyára sűrűn emlegette a
mindenható nevét, mert egy nap alatt sem ment ki a lakásból az a ragyogó aroma,
noha az ecet csak szerves vegyület, de nem aromás (Ezt még vegyész koromból
tudom, igaz, nem vegyészkedtem egyetlen napot sem, de mégis van egy
bizonyítványom arról, hogy általános vegyész volnék... és akkor ennyi ésszel,
meg egy vödör vízzel...), én meg arra jutottam önmagammal, hogy ne az én
környezetem legyen büdös, kell a friss levegő. Kaptam is belőle rögtön egy heti
oxigént, de ez már a Tüdőgyógyászati Klinikán történt, mert attól a fránya
ecettől nem múltam ki, ellenben nagyon lázas lettem. Be is fektettek. Nagyon
tetszett. Tiszta volt, s borzasztóan lelkiismeretes volt az orvosom, így az
ecetről nem szóltam. Amúgy is, minek szomorítsam, meg lehet, tök hülyének
nézett volna, s egyébként éppen elég az, ha én ezt gondolom magamról. A
klinikán semmiféle nepotizmus sem kísérte ott létem, mégis minden emberileg
lehetséges dolgot megtettek értem. Utólag is csodálkozom azon, hogy vannak
ennyire tökéletesen altruista emberek is, s orvosi esküvel. Mert ez a hamisíthatatlan
mindent megteszek a páciensért, nem igazán jellemző kis hazánkra. Nem szeretek
nagy Magyarországra, s a szórványmagyarságra gondolni, mert én élek itt, nem
ők. Van ugyanis egy Uppsalában élő hun-szkíta orvosházaspár ismerősöm, akik
állandóan kioktatnak a magyarságomról. Nem akarom nekik azt mondani, hogy akkor
mi a fenének éltek ott már nyolc éve, ha jobb magyarok vagytok tőlem. Én mégis
csak itthon fogok megdögleni, ti meg szépen meghaltok majd egyszer svéd földön.
*
Már
megint reggel van. Ezt ma onnan tudom, hogy reggeli első dolgom egy pohár
szódavíz elfogyasztása. Egészségtelenebb dolog nem sok van, de ez legalább nem
alkohol, nem drog, egyszerűen szén-dioxiddal dúsított víz, ha már a környéken
ismét elfogyott a Szentkirályi oxigénes víz. Ez lett a hobbim. Már a Spar
biztonsági őre előre közli velem, ha meglát, hogy holnap kapnak ilyet, ma
nincsen. Utálom a hálóingeket, tegnap este mégis előhalásztam egyet. Melegem
volt. Új üveg szóda után nyúlok, erre szökőkút spriccel végig a hosszú, selyem
hálóruhámon, s a konyhaszekrény legalább négy elemén... Bassza meg! Vizet
akartam, nem takarítást! Na, akkor lezuhanyzom. Két csengetés, de iszonyú
hosszan, s két dörömbölés. Na, akkor megjött büdös bogár, aki egyébként
hímnemű, s rendes névvel is ellátták valaha a szülei, ellenben van nyolc váltás
ruhája, egy papucsa, s két edzőcipője. Az egyiket kukázta. A váltások pedig
nála évszakokat jelölnek. Pedig anno, nekiadtam a volt élettársam összes
ruháját, de ő csak hatvan éves, az apja meg nyolcvanhárom, így ő győzött. Nuku
több váltás ruha, kell apukának. Amúgy sebtiben köntöst rántok, kinyitom az
ajtót. Azt mondja, jött szegelni. Meg hozott egy fél kiló kenyeret százhúsz
forintért, mert tegnap este megemlítettem neki, hogy már megint elfelejtettem
hozzányúlni a kenyérhez, s ismét lejárt a szavatossága, mint mindig. Nem is
értem, miért vagyok ennyi kiló. Talán azért, mert az ebédet hét közben egy
étteremből hordatom, hétvégén meg főzök biztonsági tartalék gyanánt egy-két
hétre való kaját, amit aztán szorgosan lefagyasztok. Sorsukra hagyván őket
előbb-utóbb mégis a kukában landolnak, mert nincs helyem még egy fagyasztónak.
Különben gondolkodtam a nagyobb lakáson, mert csak ebben a hónapban két
szekrényt és egy heverőt vettem. Nem volt szükségem semmire sem. Azt mondják
ugyanis a nagy tudorok, hogy az életmód váltáshoz, dobd ki először a ruhatárad
azon elemeit, amelyeket legalább egy éve nem viseltél. Persze, elhittem ezt a
badarságot, de inkább mégis szekrényeket vettem, mert az istennek nem fértek
már a ruháim. Igaz, így sem. Több szekrénynek nincs hely, sem több bútornak.
Így is azt mondta tegnap a sógorom, hogy nagyon szép díszt lehetne Zsófi
festőállványából csinálni. Mármint fali díszt, de akkor még több festmény
kerülne a sarokba, mert a falon is helyproblémáim akadnának. A pszichiáterem
így is rosszallóan csóválta a fejét, amikor közöltem vele, hogy kényszeres
vásárló lettem. A bútorokat pl. a neten vettem, a Jófogáson találtam egy
debreceni fuvarost (Na, a fix ár azért is több lett, mint, amennyi ott fel volt
tüntetve...), aki elhozta őket. Kellett
egy rakodó is. Találtam. Mindketten megkérdezték, nem kellene-e nekem is velük
mennem a bútorboltba megnézni, mit is vettem, a percen közöltem, hogy nem.
Csodálkoztak. Én nem. A baj akkor lett,
mikor a rakodást végző emberke leejtett egy amúgy tök raj szekrényt, ami már
egyébként is a lakásban volt, s kipattant a szemhéja. Szerencsére, nem lett
nagyobb baja, mert már az ájulás fenyegetett miatta. Na, ezért kell a szegezés.
Persze, az ásványvíz mániám miatt mondtam büdös bogárnak, hogy később. Addigra
meg berúgott. Holnap reggel meg fogorvoshoz megyek, ha egyáltalán felébreszt
valami, mert magamtól nem kelek fel, ugyanis inszomniás lettem. Mindig ugyanazt
álmodom már egy éve: az Egyetlen Lányom kómában fekszik, iszonyatos mennyiségű
cső lóg ki belőle, gépek lélegeztetik, monitorok figyelik... A semmiből egy
pillanat alatt került kórházba, és meghalt. Ha tudtam volna, kiszívtam volna
belőle a betegséget, s fekete felhőként kifújtam volna a tüdőmből minden baját,
akár abban a filmben, aminek Halálsoron volt a címe... De nem tudtam.
Felajánlottam az agyamat ordibálva vagy sem, nem emlékszem, hogy vegyék ki,
cseréljék ki az Övével, vagy bármim. Nem is néztek rám furcsán. És neki vettem
a heverőt, ha mégis hazajönne. A Diddl egérgyűjteményét időként kimosom, a
szobája rendesebb, mint bármikor, minden az élén áll, csak jöjjön már haza,
iszonyú ez a várakozás. De a halál lukratív, s nem a gyászoló családnak, nem a
gyermekét temető anyának, az élet meg egy hatalmas bolhapiac bogarakkal,
atkákkal, szegénységgel, s örök veszteséggel.
*
Tegnap
reggel mégis magamtól keltem fel. Lehet, ezért vedelem ma a kávét, mert
rohadtul álmos vagyok. Minél több kávét iszom, annál jobban el szeretnék
szenderülni. Ha lehet, akkor végleg. Úgyis annyi ember él a földön, nem
mindegy, eggyel több vagy kevesebb van a pillanat kvadrilliárdnyi vagy még több
(Nem jut eszembe nagyobb szám!) időintervallumában, mert a folytonosság miatt
születnek, meghalnak, meghalnak, születnek és így tovább. Nem öncenzúrázok. Szóismétlek
és kész. Büszke vagyok magamra, hogy ennyit is írtam. Csipetnyi momentum arról,
hogy még leheletnyit normális is tudok lenni. Szóval, jöttek a húgomék.
Pestről. Nem jó! Budáról. Ott, a fővárosban sem mindegy, ki hol lakik, miképpen
Debrecenben sem. Én éppen itt. Hogy illik-e hozzám e miliő, az nem az illés
kérdése, sokkal inkább a pénztárcámé. Azt meg folyamatosan csapolom, vásárlási –és
egyéb kicsapongásaim kivonva sem tudnék máshova költözni. Ím, egy hazugság!
Tudnék, csak már ehhez sincsen kedvem. Szóval, morózusan szemlélem az órát (Nekem
még van olyan, csak a konyhában tartom, mert ketyeg, s idegesít a tikk-takk,
aludj csak mondókája…), éppen negyed nyolcat mutat. Bakker! A húgomék mindig
mondják, hogy ne főzzek, de én szeretek házi ebédet készíteni, így a
pillanatnyi új nap lebegés után, iziben neki is látok kotyvasztani, sütögetni. Aztán
mégis elmegyünk étterembe is, mert előre megbeszéltük, hogy ez így lesz.
Persze, itthon is ettünk. Nesze neked kilók! Mert azok hívás nélkül is
ragadnak. Alattomos dolog ez a gasztronómia. Mindenféléről társalogtunk, jó
volt. Aztán, mielőtt indulni készültek volna, rám tört a sírás. Mert Zsófi
nemléte miatt jöttek, én pedig belegondoltam ebbe a nemlétbe. És abba, hogy a
templomi sírjából nem fog már soha alakot ölteni a pora… Meg micsoda morbid
ötleteim vannak! Pornak nem veszünk heverőt. Vagy mégis. Zsófit akarom! Zsófit
akarom! Zsófit akarom! A húgomék érzik, hogy baj van. Megkérdezik egy ismerős pszichiáter
főorvos számát. Név szerint ismerik, miképpen én is immár sok-sok évtizede.
Olyan fél baráti kapcsolat miatt nem lehet a terapeutám. Mondom nekik, hogy
hagyják. Úgysem mennék kórházba. Legutóbb, mikor egy másikban voltam, képes
volt a kezelőorvosom azt írni a zárómra, hogy kutya bajom, gyógyszerátállításon
voltam, igaz, amit átállítani vélt, azt sohasem szedtem, meg azt is, hogy
leugrottam egy hídról. Ha leugrottam volna, nyilván nem itt lennék, de itt
vagyok. Acsarkodás mentesen tudomásul vettem eme ironikus, cinikus és gúnyos
zárójelentést, csak azon tűnődtem el hosszasan, vajon, akkor is így vélekedne-e
eme szakember, ha a saját gyermekével történne ugyanaz, mint az enyémmel… Mert
Kedves Pszichiáter Úr! Ne tessék félvállról venni a szakmáját, mert egyszer
visszabassza az élet mindazt a rosszat, amit a betegeivel tett! –gondolom.
Persze, mindegy. Neki van életcélja, van kit felnevelnie, megvan az a
lehetősége, hogy unokái születhessenek, nekem meg marad a heverő Gyermek
nélkül.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2017. június 26.
Újra elolvastalak! Mert már a "FÉSZ"-en is...!!! S olvaslak újra, meg újra, és - kérlek hidd el, mert ezt nem "csak úgy" kitaláltam, DIREKT, IDE, NEKED - minden szavad vésőként érinti szeretteimért örökké rettegő gondolataimat!
VálaszTörlésÁTÉREZLEK, ÁTÉLLEK!!!
S nagyon szeretlek mint távoli MEGÉRTŐ BARÁTOD !!!
Olvastad a Viskot Ditta?
VálaszTörlésLáttam.
TörlésImádlak, Sacám! Kész van még egy rész, de úgy döntöttem, beadom egy pályázatra, így majd emailben átküldöm, mert nem lehet a neten.
VálaszTörlés