Robbanáspontnyi
raritások és egyebek
- Hát ez meg mi? Mármint a címben
az a furi szó? – kérdezné Zsófi, ha itt volna.
Direkt csinálta, hogy sohasem
beszélt előttem normálisan magyarul (Van ilyen?), mert tudta, hogy
magyartanárként azonnal felbőszülök, hogy nem elég, hogy már a mailjeiben sem
tart semmiféle központozást, hanem a nyelvet is művészetiesen űzi. Talán ez is
hozzájárult, hogy elegem lett a művészekből. Meg az is, hogy állandóan loholt,
munkát vállalt munkával, mert csak így lehet előre jutni. Így illant el aztán
egészen a sírig. Persze, ezt nem muszáj elhinnem, mert minek?! Így is állandóan
sajog bennem a fájdalom, s olyan bokszmeccseket játszik, hogy garantáltan kiütődök.
Erről beszéljen inkább a nyolc zárójelentésem, amiket azóta szereztem be, mióta
elment. Mellesleg, a raritás szó tökéletesen illik Zsófira, mert ritka, értékes
dolgot vagy különlegességet jelent. Aki olyan házban él, mint én, nem
feltétlenül kell háromemeletesnek lennie éppen szerény személyemmel a
földszinten, az reggel leginkább rian. Miután azonban a lelke már így is
megreccsent, nem hiányzik neki a fölötte élők reggeli zsivaja. Egyszer már
felmentem, s megnéztem az albérlőket, mert a tulaj vidéken neveli a malacokat,
marhákat (Kivételesen, igaziakat!), csirkéket és egyebeket, ugyanis hentes
nőként hozzáment egy henteshez, ellenben a lakóhelyét is vélhetően henteseknek
adta ki, mert más emberfajtát nem nagyon ismer. Tipikus magyar mentalitás ez a
hasonló hasonlót vonz, agyő, valamikori latinok! Füldugóm nincsen, vettem
pedig, de ki emlékszik már arra, hova tettem eme páros találmányt, s miután a
hallás szerve páros, így egy páratlan párnát szorítok a kint lévőre, míg a
másik amúgy is egy párnán hever. Tiszta dili! Így is hallom, ahogyan Melchior
már fölém hajolt, no, meg az összes többi ricsajt is. Szeretik a heavy metalt,
náluk ez a friss, zamatos kávé, azonnal fölöttem. Arra a következtetésre
jutottam, hogy a tégla jobban vezeti a zajokat, mint a beton, meg arra is, hogy
akkor ma szabad vagyok. Le is vetettem a majdnem ötvenöt esztendőmből
harmincat, s azonnal Zsófinak éreztem magam. A kilóink száma is stimmelt, de
ekkor nem gondoltam arra, hogy milyen jövőm lesz, milyen szenvedésekkel, s arra
sem, hogy hamarosan kómába esek, s meghalok. Izgalmas volt most ez a Zsófi
dolog, mert hirtelen pattantam ki az ágyból, s mindent pikk-pakk csináltam.
Alig telt el húsz perc, már a kocsimban ültem. A fogorvosnál kezdtem, oda volt
időpontom. Most, így utólag visszagondolva a Peer 42-re, Krisz azt írta Zsófia
fogáról, hogy az sem lesz készen soha. Azért is megcsináltatom, hiszen kell az
még neki legalább hetven évig. Apai nagy- és dédszüleim elég hosszú életűek
voltak ugyanis. Nem jól mondom, mert, ha Zsófi vagyok, akkor már a déd-és
szépszülőimről kell beszélnem. Ezeket a szétcsúszó idősíkokat a fantáziám
szüli, de jól esik azért dossziézni, s betűrendbe rendezni őket.
A fogorvosom fiatal férfi, akit
Simonnak kereszteltek a szülei. Ők még biztosan hisznek Istenben, konstatálja
Zsófi. Én már nem foglalkozom ilyen egzakt dolgokkal, csak még jobban
meghülyítenek. Amíg a fogam kezelik, arra gondolok, hogy, ha mindketten
huszonöt esztendősek vagyunk, akkor kertes házban élünk, s nem dobog fölöttünk
senki sem, nem halljuk a reggeli vizelések, fogöblítések és a szétdurranó WC
csészék, s a zuhanyrózsák hangjait sem. Madárfüttyre, napfényre, s kedveseink
simogatásaira, cirógatásaira ébredünk. A kávé üde, akárcsak a szemeink, amelyek
megbűvölik a férfiakat éppúgy, mint a nyúlánk, napbarnított testünk. Ránk
vágynak, akik csak látnak, mi meg csak arra az egyetlenre, akivel álmainkat is
megosztjuk.
- Nagyobbra! – mondja a fogorvos.
Rádöbbenek,
hogy a számat kell kerekítenem, nem pedig az álmunkban kicsorduló nyálunkra
gondolnunk, de álmainkat csak én tudtam felidézni, Zsófi soha. Jut eszembe, két
ágy kivételével az összes ágyunkon együtt töltöttük az első éjszakát.
- Kipróbáljuk együtt, Anya? –
kérdezi Zsófi.
- Persze, Csillagom! – felelem, s
máris angyalokat simogattunk a kezeinkkel a takaróra, mert ekkor jönnek elő az
álommanók, akik a szemeinkbe költöznek reggelig.
Sok
ágyunk volt. Az egész életünk bútorcserék sorából állt. Aztán lett egy, majd
még több orrpolipom, amiktől nem csak nazálisan beszéltem, hanem néha igen mély
horkolást is produkáltam, Zsófi pedig már nem akarta velem kipróbálni a
következő új ágyat. Huszonöt év, s körülbelül dupla annyi heverő, kanapé,
francia ágy és ilyesmi. Ülök a fogorvosnál, s nem akarok felébredést játszani.
Olyan jó most veled, Zsófi!
Szépen
csúszkálnak egymáson ezek a júniusi képek. Sohasem voltam még magányosabb.
Közben már elkészült a fogorvosi műremek, ki is zökkentenek az időmből, mert
röntgeneznek. Egy helyett három gyökere van a fogamnak. Miközben a doki laptop
monitorján figyeli a legfrissebb fotót, azt mondja az asszisztensének, hogy nem
látja tükörrel az egyik gyulladást. Kék, sárga, fekete, piros… Valami hasonló
sorrendben követik egymást a gyökértűk. Megszólalok. Miután jobb oldalon
kezelnek, azt tanácsolom a fogorvosnak, felemelem a bal kezem, ha fáj, ami
szerintem azt jelentené, hogy reszeljen csak tovább, mert bizonyára nem tárta
fel teljesen azt a csatornát. Mosolyog, de úgy csinál, mint ha meg sem hallaná,
amit mondok.
- Jövő héten kedden tizenegy óra
– mondja az asszisztens.
Elbúcsúzom.
Az autószerelőm felé veszem az irányt. Ma rossz napja lehet, mert mindenkinek ő
kell. Hatalmas összevisszaságban előttem egy utófutós Suzuki kanyargása zárja
el az utat, amiben a szerelőm matat, utánam egy Citroen, amivel már végzett,
mióta odaálltam, mert az bizony, nem mozdul, mögöttem meg egy taxi. Ennek már
nem nézem a márkáját. Nagy nehezen odafurakodok Sanyihoz, a szerelőhöz, s
közlöm vele, hogy ismét elromlott a központi zár, ami nekem zűr. Jövő hét
csütörtökben egyezünk meg, hogy szétbontja az egész autót.
- Körülbelül mennyibe fog ez
nekem kerülni? – kérdezem.
Nem
tudja. Attól függ… Tudom, baszd meg, mitől! Attól, hogy nőként járok ide, s egy
bizonyos időintervallumban csak feketében láttál, így kiszolgáltatott neked is
az egyetlen Lányom halála, mint annyi más embernek… Dúlva-fúlva jövök el, noha
tudom, hogy egyszer majd úgyis visszahajt ide a szükség. Az autómé, s a
kényelemé is talán.
Ha
magányosan kocsikázom, csak a forgalmat kell szemmel tartanom, soha nem volt
egyetlen balesetem sem, de senkivel sem kell szóba elegyednem. Ilyenkor kutya
bajom. Ha azonban bárki is megállít, a szerencse és a beszédkészségem elpártol
tőlem, s meg sem mukkanok. Zokogni szoktam. Nem értik. A fejemben azonban
kezek, félig kitárt, fénytelen szemek, s egy arc kontúrjai kergetik egymást.
Zsófi kómában van, s nincsen többé szüksége semmire sem, csak az életre. Az
édesanyja vagyok, mégsem cserélhetek vele sorsot. Bárkit meg tudok téveszteni,
bárki azt gondolja, hogy normális vagyok. Ha megszólalok, bájosan mosolygok, s
csak a lelkem gátjait szakítja széjjel a mísz. Csupa él, csupa szorítás,
szabályos hasábokat nyelek a nyálkás, szomorú szemeimben megbúvó dagályok
ellenére, hogy ti, emberek, akik soha nem viselkedtetek velem normálisan,
örüljetek.
Zsófi
már nincs velem. A fejében süvítve acsarkodik a szél, habos, hatalmas
hullámokat vet a nagymarosi Duna part, a vízrobbanások szakadékaiban újabb és
újabb labirintusok állják a szétdurranó véragygát milliónyi megváltást nem tűrő
gazemberségét, amelyeket valaki tudtán kívül neki ajándékozott, hogy örök
álomba szenderítse.
Így
aztán a következő utam a virágboltba vezet. Már ismernek.
- Te jóságos! Már egy éve! –
kiállt fel a boltos, mikor azt mondom neki, csupa fehér orchideát szeretnék.
Ennek
pedig az okát is el kell magyaráznom, noha tegező viszonyban sem vagyunk.
Manapság, a legtöbb embernek egyébként sincsen semmi köze sem a tradíciókhoz.
Pedig az öntudatlan és tudatos szavainkkal, szokásainkkal, ha nem törődünk,
akkor még por és hamu sem leszünk, csak kidobandó és elfelejtendő szemétté
válunk. Mellesleg, olyan szaharai hőség van, hogy ezzel a szétfolyó aggyal, ami
nekem jutott, gondolkodni sem tudok már.
A
sírnál belebotlok a lelkészbe, aki Zsófit keresztelte, konfirmálta, temette.
Megpuszil, amikor jövök, s, amikor megyek is, s átölel. örömmel újságolja, hogy
itt volt Zsófi egyik osztálytársa is. Sokáig beszélgetünk még az örökös
sírhelyről, de a megváltás szót szemérmesen egyikünk sem veszi az ajkára.
Krisznek így is le kellett fényképeznem egy üres sírt, mert szerinte Zsófi
nagyon bírta volna a rajta lévő „Megváltva!” cetni mögöttes tartalmát.
Ilike
kijön velem a sírhoz. Ő a templom gondnoka. Mondom neki, hogy csináljunk már
egy kis rendet, mert Zsófi sírja a legfelső egy háromtáblás részben, ezért
mindenfélét rápakoltam eddig is. Meg látszik, hogy mások is járnak erre. A
szalagokat meghagytam, hadd legyenek ott! Ilike, aki nem olyan régen dolgozik a
templomban, megkérdezi:
- Zsófi az egyszerűséget
szerette?
- Inkább a letisztultan
legegyszerűbbet – felelem.
Leveszek
egy koszorút. Tudom, hogy a húgomék hozták, de eléggé viseltes már. Aztán egy
dizájnosabbat tüntetek el, ezt a keresztanyjától kapta. Csodálatos fehér rózsák
pompáznak rajta, de a többi dísz már nincsen a helyén. Aztán a féltestvére
gyertyáját, majd a magamét. Ilike furcsán néz rám.
- Egyik sem kell! – mondom. Sok.
Kidobjuk
őket, marad három koszorú, egy hatalmas gyertya, s egy angyal. Nehéz szívvel
jövök el, fájdalomból és ürességből milliónyi tonnákat húzok magammal. Ilyen
lehet az emberiség egy háború után: romokban hever minden: előttem utak Zsófi
nélkül, az otthon Zsófi nélkül… És a gyógyszertár Zsófi nélkül, ahol
megvehettük volna neki a C típusú agyhártyagyulladás vakcináját… De senki sem
mondta, hogy ezt tegyük… Még a kanadai tanulmányai előtt sem… Ki vagyok
fosztva. Könnyedén, súlyos léptekkel követtem önmagam, lelkem bakacsinvitorláit
a legmagasabbra húztam. Mintha a halálokozta kínt nem a tudatom, hanem a testem
nem bírná többé elviselni.
Ekkor
látom meg a kavicsot. El Camino. Tehát, ide hozta haza a lány, aki tőle kapta,
s, aki akkor járta éppen a saját útját, mikor Zsófi haldoklott, s elment…
Később
megvettem egy gyógyszert. A patikus ugyan elszörnyedve csóválta a fejét, mikor
a táskámból kihalásztam három hátizsáknyi receptet, hogy ezekkel meg akkor mi lesz.
A társadalombiztosító bizonyára nem fizeti ki helyettem, kiváltani ingyen nem
tudom őket, marad a végszükség esetére maximum még egy doboznyi dili bogyó a
következő megérkezett a pénzem napig.
Szomorú
nap volt ez! Így elautókázom a piacra, s veszek másfél kiló cseresznyét
annyiért, mint, amennyiért a környékünkön az egyetlen Vitamin Portának nevezett
kizsákmányoló egy fél kilónyit adna, ha a mérleggel nem csalna állandóan.
Időközben eszembe jut a Messenger. Szerencsére, Windows alapú telefonom van, s március
óta megszűnt rajta az adatszolgáltatás, de a világ mostanában a reklámokra, s a
mindent adj el, végy meg, ami kell, s, ami nemre rendezkedett be. Így eszembe
jut, hogy a facebook egyik csoportjában vettem egy papucsot, amire semmi
szükségem, de gyorsan elszaladok érte, mielőtt feketelistára nem kerülök.
Milyen vicces! Feketelista adómentes jövedelmek ki nem fizetőire! Majdnem olyan
igazságtalan, mint Pelikán elvtárs meghurcoltatásai abban a Bacsó filmben… A
topánka szép, a helyet azonban alig találom meg, ahol át kell vennem, mert
ugyan születésem óta itt élek, de ezt a várost állandóan átrendezik, már, ahol
egyáltalán lehetséges ez a nevetséges nem cíviskedés, hanem kivagyiság.
Állítólag utakat tehermentesítenek, de ez sem igaz. Ellenben szebb lett a
város, élhetőbb is annak feltétlenül, aki a belvárosban lakik, így engem is
elfog néha a büszkeség érzése.
*
Ma
a városban állítólag negyven fok volt. Alig értem haza, mikor büdös bogár
megjelent, hogy szegezzünk… Krisztus testét ácsoljuk a mai napból, nem pedig a
leejtett szekrényt, mert ma minden, ami történt Zsófi jelene volt, s nem az
enyém.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2017. június 28.
:-( ...nehéz megszólalni.
VálaszTörlésAz ember csak keresi a szavakat, de nincsenek.
Jó volt veled lennem - pedig szenvedtem én is - de éreztem a gondolataidat, benyomásaidat! Szinte láttam a sosem látott cívis-várost, és éreztem a forgalmat vezetés közben (30 éve nem vezetek, és már nem is fogok)...
VálaszTörlésFolytassad csak, ...s ha véletlenül nem látnál itt napokon belül, akkor értesíts, mert ELTÉVEDTEM, akarattal mindig látni akarom - és veled érezni - AZ UTADAT !!!