Zsófi nincs...

Ha valaki arra vetemedne, hogy interjút készítene velem is…

Zsófi nincs, de olyan, mintha csak külföldön, Pesten, Nagymaroson vagy bárhol lenne…

Néha azonban tudom, hogy nem jön haza többé, de nem hiszem el ma sem

Milyen Gyermek volt Zsófi?

Csöndes, a közösségben magába zárkózó, otthon kiteljesedő. A bölcsödébe egyszerűen nem volt hajlandó beszokni, sem az óvodába, volt idő, amikor többet voltam otthon vele táppénzem, mint, amennyit dolgoztam. Nagyon ragaszkodott hozzám, s miután imádtam, s nem csak azért, mert egyetlen gyermekemként látott napvilágot négy vetélés után, hanem, mert imádnivaló volt. Négy évesen, mikor eltörtem a jobb lábam, gyakorlatilag ő volt mellettem egész nap, s még a boltba is elment. Igaz, akkor máshol éltünk. Egészen középiskolás koráig a példaképe voltam. Dolgozatai erről tanúskodnak. Az apja hiányát, aki egy éves kora után kicsivel, tragikus hirtelenséggel elhunyt, úgy próbálta kompenzálni, hogy mindig arra várt, hogy felfigyeljenek rá, hogy rá figyeljenek. Sok ember aztán valóban észrevette a benne rejtőzködő briliánst: Árkosi Árpád, dr. Mészáros Eleonóra, Csanádi Judit, Rybaltovszkiné Mocsár Gyöngyi, Subiczné Palotai Erzsébet, Szilágyi László, Várhalmi Ilona.

Amikor a Légy jó mindhalálig című színdarab debreceni díszbemutatója után megkérdeztem Árkosi Árpád rendezőt, hogy „Miért pontosan Zsófit választotta Doroghy Ilike szerepére?” , egyszerűen csak annyit válaszolt: „Mert tehetséges.”

http://www.terasz.hu/main.php?id=egyeb&page=cikk&cikk_id=10853

Hetedikes volt, amikor sajnos, éppen miattam, a féltésem miatt találkozott a színházzal, mert a művésztanára voltam. A város másik végén éltünk, nem akartam, hogy egyedül járjon haza, így oltódott be lassan a színház szeretetével. És rajzolt, festett, kiállításai voltak, de otthon igyekeztem megkímélni mindentől, mert a széltől is féltettem. Soha nem játszott a szomszéd gyerekekkel, s utálta, ki nem állhatta a környéket, ahol ma is élek. Amikor el akartam cserélni a lakást négy házzal arrébb, akkor egyszerűen csak annyit mondott – Ez már egyetemista korára esett…-, hogy akkor soha többé nem jön haza, mert nem fog elmenni ennyi ház előtt. Itt egyes embereknek ugyanis az a szokása, hogy ordítozó üzemmódban képesek csak kommunikálni, s olyan a környék, mint egy falu. „Túl sok a pados ember!”- mondaná Zsófi. Hétvégén vagy régiségpiacra vagy az ócskapiacra vagy templomba jártunk. A templomot nem szerette, de a hit érdekelte. Egy nyáron át hirtelen ötlettől vezérelve angol Biblia órákra járt. Felsős korában nyaranta túratáborokban vett részt: szerette a kalandokat, a természetet. Imádta a társasjátékokat, a könyveket, Szabó Magdát. Egészen 11.-es koráig nem volt otthon internet, mert én elleneztem, így sokat jártunk együtt könyvtárba is netezni, beszélgetni, s olvasni. Az amatőrizmus felnőtt korában elkeserítette, de azt írta nekem egy füzetbe 2008-ban, hogy szeretné, ha író lennék, de csakis az én életem írjam, s csakis prózában. Volt nevelőapja, akivel, mire kamaszodott, nagyon jól kijöttek. A hátam mögött szervezték a különböző csínytevéseiket. Nem voltunk gazdagok. Bárminek örült, amit kapott, bármit szeretett, ami az elhunyt nagyszüleié volt, gyűjtötte a fényképeket, a tárgyakat, később még a vonat-, busz-, s egyéb jegyeket is. Nagyon sokat utazott. Kisebb korában imádta édesanyámat, akinek örökölte a keresztnevét, s, aki akkor hunyt el, mikor Zsófi tíz esztendős volt. Vigasztalhatatlan volt sokáig. Ha otthon is dolgoztam, hagyta, s csak néha jött be, hogy nem zavar-e. Volt, mikor segített dolgozatokat javítani, s ezt nagyon élvezte. Volt egy barátom, akit nagyon szeretett, miképpen a keresztapját is, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy megszeretette a festészetet, s jellembeli-és külső hasonlóságok miatt úgy hiszem, Peer Krisztiánt is. 12.-es volt, mikor megköszönte, hogy soha nem politizáltam.

„Van, akiben felemás érzéseket kelt, hogy ilyen sokat és őszintén nyilatkozol Zsófiról, a haláláról és a gyászról.” Peer Krisztiánt erről kérdezte Farkas Edina Lina, s most az én szemszögemből is szeretnék nyilatkozni

Zsófinak már hatodikos korában volt egy fiú rajongója, aki úgy két éven keresztül járt hozzánk. Együtt bicikliztek, s együtt beszélgettek az életről. Középiskolás korában aztán még több fiúnak tetszett, de semmiféle komoly kapcsolata nem volt Krisztián előtt. Persze, amikor először bemutatta Krisztiánt, ledöbbentem. Nem értettem, miért pontosan Ő az, aki Zsófinak kell, főképpen, amikor megtudtam, hogy Ő a Fallosz monológok szerzője. Aztán egyszer, amikor hozzánk jöttek látogatóba, láttam Krisztiánt, ahogyan lehajol egy sárga virág elé, megcirógatja pillantásával, óvatosan felemeli a növény fejét, s attól kezdve tudtam, miért éppen Ő, de nem örültem neki. Most Ő az egyetlen, aki nekem Zsófiból maradt. Nagyon nem tetszenek az interjúi, a szóhasználata, már-már úgy vélem, hogy nem egyszer meggyalázza Zsófi emlékét, miközben a saját gyászával, lelkiismeret furdalásával nem képes szembenézni. A legelső dolog, amit tőlem Zsófiról megtudott az volt, hogy hőemelkedés esetén is antibiotikumot kell kapnia, mert van egy szívbetegsége. Azon az éjjel, mikor Zsófi nagyon rosszul volt, Ő nem volt otthon. Persze, lehet, ha otthon lett volna, akkor is ugyanez lehetett volna a végeredmény, mert külön szobában aludtak, még nem éltek olyan régen ott, hogy a hőmérőt is kicsomagolják. Vagy Zsófi életben marad, s most nagyot nevetünk ezen az egész majdnem egy esztendő borzadályon. Zsófi, ha hazajött, csak aludt és aludt. Ha lázas volt, a szemei csillogtak, s nem nagyon evett, nem kelt ki az ágyból, sápadt volt, elesett. Nagyon sokat vállalt, s nagyon sokan kihasználták naivságát, s azt, ahogyan a karrierje miatt mindent elvállalt. Közülük a mai napig egyetlen ember sem szólt hozzám egy szót sem. Miért is tennék? Szegény vidéki, a létminimum alatt tengődő rokkantnyugdíjas pedagógushoz? Ugyan már! Igaz, azóta, mióta ez megtörtént, a művészvilág előttem leszerepelt, s nagyon. Kategorikusan ki merem jelenteni, hogy vannak emberek, s vannak a művészek. Ma ezt gondolom az emberiségről. Krisztián háromszor jött le Debrecenbe, igyekszem vigasztalni, holott önmagam sem tudom, csak ilyenkor megnyílik az ember, az esendő, s igyekszik a legjobb arcát mutatni, nevetni is akár. A legutolsó alkalommal a húgomék nagyon megharagudtak rá, mert cirkuszolt, hogy induljanak már Pestről, itt pedig annyira zokogott, hogy embert soha életemben nem láttam ennyi idő alatt ennyi könnyet ontani. Esendő, elkeseredett, semmi életkedve, akárcsak nekem. Zsófi azonban nem ezt szeretné, hanem azt, hogy az Ő emlékét ápolja, s nem így, hanem azzal, hogy fenn tartja a munkásságának a huszonöt év alatti eredményeit, azaz nem hagyja cserben a nem létében sem Őt. A Peer 42 brutálisan őszinte, már-már kegyetlen néha Zsófihoz is, nem csupán Önmagához. Krisztián nagyon jól ír, befutott költő lett ismét, noha ezen az áron Ő sem akart volna írni. Zsófi ennél sokkal szemérmesebb volt, mint, ami a versekből üzenetként a befogadó felé árad. Nekem ez nem tetszik, de a versek, mint lírai kompozíciók tökéletesek. S bánt Krisztián önfeledt alkoholba fojtom bánatom önpusztítása is. Zsófi nagyon haragudna Rá, habár Krisztián „elszerettelek anyádtól” szóképe nem az akar lenni, mint, aminek látszik, de mégis igaz.

„Azt mondod, meglep, hogy a könyved ekkora érdeklődést váltott ki, de azért sejthető volt, hogy 15 évnyi hallgatás után egy ilyen pőrén kitárulkozó gyászkötet nagy port fog kavarni.” (Farkas Edina Lina)

A könyv, mint már írtam jó, csak túlságosan intim. Ez rossz. Azonban készült egy másik könyv is Zsófi emlékének adózva:

https://moly.hu/konyvek/mocsar-zsofia-alexandra-posztumusz-en

Ez az én magánkiadásom, s nyilván nem port akart kavarni, miképpen a Peer 42 sem, hanem ugyanazt éreztem, mint Krisztián. Valahogyan addig élek csak, amíg ez készen nem lesz. Azóta van még egy, s talán lesz még egy könyv, s ezzel én befejeztem a könyvszerkesztést. Zsófi írásai, képei, levelezései, s az én érzéseim öntenek a könyvben formát. Érdekes, hogy a művészvilág erre abszolút nem reagált, miképpen a pécsi Csorba Győző Könyvtáron kívül a közművelődési intézmények sem. Ellenben vadidegen emberek, akik sem Zsófit, sem engem nem ismertek, a volt tanítványaim, néhány volt kollégám, s az internetről egy már nem létező közösségi oldalról, s egy irodalmi portálon író emberek mindenképpen szerettek volna a könyvből a rokonainkon kívül. Ez jó, mert különben mi értelme lehet egy megszületett emlékkönyvnek?!

Lehetett volna más kimenetele Zsófi életének?

Nincs nap, nincsen olyan óra, nincsen olyan pillanat, mikor ne ezzel ostoroznám magam. S igen a válaszom. Csütörtökön Zsófi felhívott, hogy fáj a torka, de egy díszlethez válogat anyagot, s letette a telefont. Ilyenkor én soha nem zavartam, Krisztián pedig nem szerette, ha telefonáltunk, így aztán Ő hívott a kutyasétáltatások alkalmával. Nem zavartam, miképpen máskor sem, mert nem tudhattam, mikor hol van éppen. Aznap Horváth Csaba rendező, akitől kaptam néhány soha meg nem valósult ígéretet, hazaküldte Pestről Nagymarosra, mert olyan rosszul volt. Eleve meggyőződésem, s megingathatatlan, hogy Zsófi a POSZT-on kapta el az agyhártyagyulladás baktériumát, így aztán ez egy negatív tényezőként szerepel egy sohasem látott ember szemében az én megítélésemben. Egy vérvétel elegendő lenne ahhoz, hogy beigazolódjon a gyanúm, de minek? Hogy más is önsanyargatásban éljen tovább? Ellenben már itt lehetett volna úgy lépni, hogy valaki elviszi a Lányom Pesten az ügyeletre. Ha antibiotikumot kap, nem töri át a véragygátat a baktérium, s megmenekül. Vagy, ha pénteken felhívom, s azonnal Nagymarosra megyek… Még tovább ragozva, ha abba a gimnáziumba megy általános iskola után, amit első helyre írtunk be, s nem cserélünk sorrendet. Vagy, ha nem vagyok a művésztanára, vagy, ha nem nevezem be minden versenyre, mert pedagógusként jobban tudtam egy átlagembernél, milyen versenyek vannak. Vagy, ha nem írjuk be a Magyar Képzőművészeti Egyetemet, ahova járt, vagy, ha hagyom, hogy az egészet ott hagyja három tanára miatt, s hazajöjjön… Csak ekkora az életünk már úgy volt berendezve, hogy én negyedikes korában táppénzre mentem, hogy segítsek az OKTV-ben, ahol művészettörténetből hetedik helyezést ért el, s az érettségire való felkészülésben, s, hogy rendezni tudjam azt, hogy Pesten éljünk együtt, ami aztán nem valósult meg, mert abban az évben szakvizsgáztam, aztán tovább dolgoztam egészen 2011-ig, amikor Krisztián belépett Zsófi életébe. De az is elképzelhető, hogy ha a Húgom és Sógorom Zsófi keresztszülei, akkor másképpen alakul az egész világképe… Vagy, ha nem hal meg az Édesapja… Ráadásul én be vagyok oltva streptococcusos tüdőgyulladás ellen, ami a meningococcus ellen is véd. Zsófi azért nem volt, mert a kanadai tanulmányai előtt annyira haza akart menni Krisztiánhoz, s mindig haza akart menni, hogy a háziorvosunkkal a saját nevemre írattam ki végül azokat a legfontosabb gyógyszereket, amelyekre szüksége lehetett… És körülbelül még ezerféle okot fel tudok sorolni, de attól még Zsófi nincs… És akkor is itt lenne, ha Krisztián beleegyezik abba, hogy a kanadai tanulmányai alatt legyen terhes. Annyira nagyon haza akart ugyanis jönni, annyira nem bírta Krisztián nélkül, hogy ez lett volna az egyetlen megoldás arra, hogy ne keljen visszafizetni a tandíjat. Nekem így is öt kölcsönöm volt, mire Zsófi befejezte a középiskolai, s elkezdte az egyetemi tanulmányait. Nem volt más lehetőségem, de én is azt szerettem volna, ha a Gyermekem sikeres, s megengedheti magának, hogy tanuljon. Ily módon maga a rendszer is felelős Zsófi miatt.

Hogyan él most?

Nagyjából két barátom maradt: Kertész Évike és Farkas Marianna. Az utóbbi vitt fel Pestre, hogy végignézzem Zsófi haldoklását, mert az akkori élettársam inkább a saját életével foglalkozott, s mára nem is az élettársam, de a legnegatívabb véleményem van róla, ami csak emberről lehet. Zsófi Édesapja előttem halt meg hátsófali szívinfarktusban, s végignéztem a szüleim elfogyását is, ahogyan a rák végez velük. 2005-ben és 2009-ben ornitózist kaptam, majdnem belehaltam. A gyászterapeutám szerint nekem kellett volna meghalnom. Miután nem itt éltem, s hazaköltöztem, leestem a lábamról. Három pszichiátriai osztály (A legutolsó embertelenségét tükrözi az, hogy három nap után megtiltották, hogy Zsófiról beszéljek, s a zárójelentésemben az szerepel, hogy gyógyszerváltás miatt voltam ott, s egy olyan gyógyszert váltottak le, amit soha nem szedtem… Az ottani tanárnő engem, mint beteget úgy lehordott, amiért egy másik beteg előtt azt találtam mondani, hogy Feldmár András szerint annak, akinek semmije sincsen az életben, joga van az önpusztításhoz, hogy levegőt sem kapok azóta sem, ha csak arra gondolok, miért nem tudtak engem is betegként kezelni?! Talán, mert örök vesztes vagyok, s velem bármit meg lehet tenni még azoknak is, akiknek gyógyítaniuk, de legalábbis vigaszt kellene nyújtaniuk egy mindenkijét elvesztett, gyászoló anyának... Ezen a klinikán azonban képtelenek voltak erre...), egy ortopédiai, egy belklinikai, s egy mozgás rehabilitációs osztály áll mögöttem. Már nem járókerettel, hanem bottal közlekedek, ha nem tudok önmagamtól mozogni. Itt megkergetett egy nő, nem szól hozzám senki, mert nem lehettek ott Zsófi búcsúztatásán… Soha nem szerettem itt élni, de egyelőre nincs más lehetőségem. Ha valahol meglát egy ismerős vagy elfordul, s int, hogy ne is szóljak hozzá vagy meg sem ismer. Farkas Mariannán és Kertész Éván kívül szinte senkire sem számíthatok. A Húgomék dolgoznak, jönnek, amikor tudnak, de nekem nincs erőm ott lenni, azaz Pesten, ahol Zsófi volt, s most nincsen… A nagy ígéretek után magamra maradtam. Napokig nem szólok senkihez, télen napokig nem láttam egyetlen embert sem. Krisztiánnal egyetértek abban, „Hogy elvesztem az eszem, és nem veszem észre.” És nem akarom ma sem megélni Zsófi elvesztésének egy éves évfordulóját, mert minek… Gyermek nélkül egy anya holt kőtömb, semmi más.  Egy időben mindenféle médiának írtam, hogy segítsenek nekem Hollandiába kijutni eutanáziára, mert leéltem az életem, s reményem sincs arra, hogy jobbra forduljon bármi is: se gyermek, se Unoka, se semmi. Senki sem válaszolt. Mindenki azt gondolja, megbolondultam, s csak nevetni lehet ezen a kérésen. Zsófi szobáját nézegetem, s azon gondolkodom, mit szeretne vajon, ha élne… Vettem neki egy másik ágyat, mert egy hete vettem le azt a lepedőt, amiben utoljára itthon aludt, mert egy pléddel takartam le, ugyanis elvileg másfél hét után hazajött volna egy időre, mert minden energiáját a munkába, s a gyermekáldás mielőbbi eljövetelére fordította. Néha eszembe jut, amit kicsi korában mindig leírt nekem egy papírra: „Ne sírj, anya, szeretlek!” És nincs többé ez a csodálatos teremtés, ez egyszerűen nem lehet, hogy vagyok csak én…

Krisztián a Peer 42 végén leírt kilencvenkilenc olyan nevet, akiknek köszönetet mondott. Lenne-e önnek kilencvenkilenc ilyen neve?

Nem. Sokkal kevesebb lenne, ellenben betűrend nélkül íme, a felsorolás azokról, akik a legtöbbet törődtek velem a tragédia közben, után, s néhányan azóta is:

Kertész Dénesné Éva

Marianna Farkas

Anikó Fehérvári

Laszlo Bede

Gyongyi Rybaltovszki

Gabor Mocsar

Seres Gábor

Dezső Ilona Anna

Dr. Mészáros Eleonóra

Szabó Levente

Boldogh Péter

Dr. Szatmári Éva

Dr. Kriskó Miklós

Balázs Kovács

Dóra Kovács

Pius Atya

Krisztina Mezei

Gősi Vali

Zsuzsanna Pénzes

Juhászné Kovács Daniella

Árpád Ujfalusi

Sarolta Berkesdr

Zsoltné Bihary

Peer Krisztián

Lajos Bocskai

Ágnes Kerekes

Zsuzsa Csekei

Lucskai Péter

Györgyné Juhász

Ági Figeczki

János Vince

Nagy Sándor Zoltán

István Kelebi Kiss

Vesztergom Andrea

Balogh Anikó

József Molnár

Ildikó Isai

Nagy Alexandra

Valéria Figeczkiné Bakosi

Háda Fruzsina

Izsó Mária

Némethné Sarolta Saci

Orsi Kissné Zilahi

Szűcs Judit

Károlyné Sólyom

Aniko B Nagy

Katalin Németi-Vas

Dóra Rózsavölgyi-Nemes

Artúr Vranyecz

Huszar Katalin

Klára Szilágyiné Kiss

Eke Angéla

Bódorné Gellén Anna Katalin

Zsidai Erzsébet

Könyves Tóth Enikő

Sándor Márkus

Tibor Kovács

Kun-Szabó Tibor András

Janisch Attila

Lénárdné Csépán Réka

Jenei Zoltán lelkipásztor

Széchenyi kerti Református Szociális Szolgálat

Gál Judit

Solymosiné Ági

a Kodály Kórus néhány tagja

Dr. Schmidt Tibor

Csikos Sándor

Ilona Várhalmi

Erzsébet Palotai

Subicz István

Dr. Juhász Edit

Dr. Csuhaj Gyöngyi

Nagyidai Zsuzsa

Gyulaváriné Legoza Vilma