Theónak

Csak most volt huszonöt,

s már temetni kell.

A mosolya elveszett.

Most lett volna huszonhat,

egy életen át siratni kell.

Szemei ragyogása elveszett.

Nem lesz soha huszonhét,

de emlékezni kell.

Teljes valója elveszett,

mert egy baktérium

pókhálójában csapdába esett.

*

Ami maradt a sors torzója

csupán: síri csönd és virágfohász.

Nem éri már el senki,

nem formál rajta többé ecset,

szó, szerelem, madár, semmi...

*

A tegnapi nyár még zümmög,

akár az  agyonhajszolt Intercity...

Jóságra termett karcsúságod

elillant a tájban hiába az újabb

lázas ecsetvonások Vincentnek

sem lesz többé füle, az itt 

maradottaknak senki se ígérjen

életet, mert azt nem lehet,

mert az nem lehet, hiába kívánjuk

újra és újra, hogy tegnapelőtt

legyen, vagy kapjuk el mi

azt az afrikai nyavalyát, mibe

a múlt esztendőben annyian 

pihentek bele, hogy kötelező

lesz ellene az oltás, de akkor,

ha mégis előbb kaptad volna

meg Te is, akkor itt volnál,

akkor itt volnál, s nem robbannál

haláloddal hirtelen bele

minden  leporladó pillanatba,

nem mállana holt anyagod

a múltunkba vissza, hogy

kezünk között szétperegjen újra

meg újra létmorzsáid hiánya,

mert nincs már egészben zsebedben

a pogácsa sem, hangyabrikett lett

belőle, reformgasztronómia

a vegetáriánus lét kovásza,

s nincs, aki megrágja,

még sincs, aki megrágja...

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. április 29.