Ma azon töprengtem, s elég hosszasan, hogy hogyan lehetséges az, hogy egyes embereknek akkora az egójuk, hogy, ha azt egyszer véletlenül lerombolnánk, csak az arról lemálló vakolat kis hazánk fél lakosságának pszichés problémákat okozna még akkor is, ha azelőtt sohasem kerültek mondjuk, egyes pszichiáterek csapdájába. S tovább folytatván a sort, mi történik akkor, ha éppen egy pszichiáter rendelkezik ekkora negatív erővel?! Még tovább ragozva a gondolatsort, mi van akkor, ha tudományos fokozatában az előbbi, fiktív személy (Mert a valóságban, hogyan is lehetne ilyen...) mindenek, s mindenki fölött áll mondjuk egy magyarországi városban? És akkor mi lészen, ha a gyanútlan delikvens (Még véletlenül sem használnám a páciens szót, merthogy maga a helyzet groteszk abszurditása - Ilyen szókapcsolat sincsen , merthogy a groteszk nem csupán esztétikai minőség, hanem a magyar irodalomban egy olyan helyzetre is érvényes, amikor az ellentétek központi jellegűek, s feloldhatatlanok; ellenben az abszurd mindenképpen felborítja a köznapok logikáját, ugyanis a fantasztikum azon szélsőséges válfaja, mikor a képzeletbeli jelenségek és a közöttük lévő kapcsolat már-már groteszk... No, ezt jól megmondtam, bizonyára nem lexikonokba szántam eme eszmefuttatást, ami lassan úgy elfut, hogy nem is érek a végére sohasem, amit kigondoltam, de mégsem leves mondjuk... - csakis fantazmagória lehet.) úgy hiszi, ki más segíthetne feldolgozni élete antagonisztikus problémáit, ha nem a szakember, hiszen benne van a nevében az ember is, a szak is... De miután nem minden ember szak, s nem minden szak ember, így aztán azonnal Voltaire Candide-ja jut eszébe, mert ez a világ bizony a feje tetejére állt, s erősen felcserélődött az ok-okozati kapcsolatok rendszere is. És érdek-, s értékhierarchiában élünk. S ebben a relációban ugyan, mit számít az ember?
Egyáltalán lehetséges ma az orvostudománynak olyan ágát megtalálni, amely humanisztikus, mert maga az orvoslás természettudományos valami volna... Már, ha volna... De úgy tűnik, nincsen... A magyar egészségügy romokban hever. E romok között pedig ugyan ritkán, de néha mégis növekedhet virág, csak meg kellene találnunk, nem pedig lekaszáltatnunk, hogy aztán elhervadván nem a komposztba, de szemétre dobjuk azt...
De, ha sokat járunk ilyen-olyan orvoshoz, mindegy is, milyenhez, igen sok negatív tapasztalatot szerezhetünk, s lassan a fordulatszámunk is olyan alaposan lecsökken, hogy javításra adhatjuk lassan a ketyerénket is...
És akkor most beszélhetnénk a skandináv modellről, ami szerintünk, magyarok szerint milyen happy... Ám ne higgyük el ezt sem, merthogy ama messze honból az emberséges doktorok azt üzenik haza (Azt nem ragozom, miért mentek egyáltalán oda...), hogy örüljünk, mert itthon még működik, ami ott a jól műszerezett kórházakban sem, azaz van emberség.
Mit mondhatnék erre? Jó lenne ennek a csíráit személyesen is megtapasztalni, s milyen ragyogó lehetne a kék ég is, ha a lárvaarcok között találnánk néha egyet, s nem többet felhőtlenül mosolyogni is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése