Apokrif

Ha a könnycseppek egyszer a világ szívére hullnak,
birodalmak tűnnek le és bizonytalan lesz a holnap,
mert akad majd közöttük aranyos mézszínű nem várt vendég,
melynek szerepét nem érti semelyik földi nép,
egy leölt oroszlán testéből kiszedett, veszedelmet hozó,
találós kérdést indukáló, háborúságot okozó,
mint sok-sok éve egyszer, csak lángoló rókák nélküli,
de majdan az is bűntelen életek hadait követeli,
s nem kívánja már senki megsokszorozni e képet,
csak a könny lészen az, mi akkor is halkan lépked,
nesztelen suhanva a légben, megbotlik a jégben,
mit magából növesztett cseppkövek gyanánt
barlangot építve, mint újabb csodát
és mindent befedez a sötétség, a girbegurba
(Most a trónok harcát kellene néznem éppen,
de hogy melyik résztől, nem emlékszem…
Azt mondják, öregszik az idő, s vele én sem
leszek fiatalabb, mosolygósabb, csak az e-
ső verdes –Rabmadár az, a macskaéj reá les! -),
ekkor kel ki az utolsó sárkánytojás tűzsóhaja,
kovácsául a bánatpatkónak, holmi fejét vesztett lónak,
Te sem vagy képes sikítani, csak dermedten nézed
világod, hogyan pusztul el, s vele Pegazus léted
(Gyantacsepp ott a könny, benne az Angyalok sóhaja
lakik, szivárványíriszükön betonutak zuhannak
tova, visszeres lábaik nem fogja ma Ámor nyila,
de minek is? A szerelmet nem ismerik,
egyre kékülnek felsebzett ereik,
s szíveiket az idő hólyagosra marja,
elbutult a világ, kinek a kultúra?),
mert a bűnök sora a világ országútjain lépked,
s az összes víz kővé dermed, miként a jég-
szív, melyben elpusztul a pára, és nem lesz
többé senki, kinek ajkain újrazengne
a meg nem váltott emberiség halotti csöndje,
ki önmagát taszította világnak szélire
bolond önzésből készítve bástyákat, várat,
miközben tudta, az apokalipszis torka
ma sarkig kitárva, és könnyezik a káosz
ajtait bezárva, mert immáron
minden-minden kába, s hiába, hiába…


M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2012. július 13.