Vázlatféle a szomorúság értelmezéséhez

Az emberek nem szeretik a szomorúságot, noha legtöbb cselekedetük mögött ott rejlik annak az esélye, hogy éppen az a dolog, amit ott és akkor tesznek vagy annak a következménye boldogtalanná teheti őket, ha pillanatokra is…
Ezek szerint a szomorúság egyenértékű volna a boldogtalansággal?
Nem hiszem, de mégis kételyek merülnek fel bennem, ha arra gondolok, milyen felhőtlenül telnek a napjaim. Ilyenkor a pesszimista énem azt mondja, hogy nem kell aggódni, mert előbb-utóbb úgyis beüt a krach, míg az optimista tovább röpköd. Vajon hova? Milyen célok felé? Ha pontosan akkor, mikor e sorokat írom, boldogságban úszom, elképzelhető-e, hogy mire befejezem a mondanivalóm, máris befedez a szomorúság? Miért is ne! Emberi mindkettő, s egymás nélkül éppen úgy értelmetlen és üres halmazok vagy struktúrák, mint a yin és yang, a perzsa dualizmus Ormuzdja és Arimánja, s a gnosztikusokon és esszéniusokon keresztül még hosszasan lehetne folytatni a sort.
Ha a boldogság a fénnyel, a szomorúság vajon a sötétséggel azonosítható-e? Ilyen szempontból érdemes volna megvizsgálni a Bibliát is, s ha a nem szinoptikus János evangélium szóhasználatait vesszük vizsgálódásunk tárgyaként, akkor azt tapasztalhatjuk a világosság a Fény, a sötétség pedig a lenn fogalmával azonosítható. Lenn, mint az istenin kívül. Ez tehát azt jelenthetné, hogy a szomorúság benne van ugyan a világban, de csakis az evilágban? Valószínűleg, igen. A keresztény hagyományban mindenképpen. Csakhogy a szomorúság néha úgy áthat bennünket, hogy egyáltalán nem vagyunk képesek uralni, mert valahogyan a sajátunkká válik, lelkünk mélyére ülepszik, s nem segít semmiféle filozófiai logika, ott is marad megváltozhatatlanul.
- Mi végre? –kérdezhetjük.
Talán éppen azért, hogy jobban megismerhessük saját korlátainkat, belső mozgatórugóinkat, a körülöttünk lévő világ törvényszerűségeit, a bennünk elrejtőző világegyetem kozmikus távlatokig vivő lépcsőfokait, a társadalmunk, társunk, egyszóval a földi világ teljességét.
S, ha mindehhez még a hit fénye is beragyogja utunk, s teljességgel irreleváns, hogy melyiké is, talán boldog emberekké válhatunk, s bizton nem jut eszünkbe, hogy lógassuk az orrunk, beengedjük lelkünkbe a sötétség démonait, mert az sokkarátos gyémánttá csiszolódik az önismeret rögös ösvényein.


M. Fehérvári Judit