Matasicsinek a szárnyalásról

Hatévesen annyi mindenféléről álmodoztam, s szerettem rajzolgatni, de a fölnőttek soha nem akarták megérteni, mi végre kanyarintok furcsa vonalakat, s miért fogom rá kalapra, hogy óriáskígyó, amint éppen elefántot emészt. Így aztán földrajzzal és matematikával tömték a fejem, de engem ezek a dolgok egyáltalán nem érdekeltek, csak a repülés. És búzaszínű bolygókról álmodoztam, mert volt egy Barátom, akinek borzas feje és hatalmas lelke jutott eszembe, ha megviselt az éjszakai magányosság a légben vagy a sivatagi szél annyira felkavarta a homokot, hogy a csillagok fénye sem volt már elég ahhoz, hogy jelzőfényeim emberi települések felé irányítsanak. Az emberek amúgy sem érdekeltek, csak az otthon melege, „A föl-földobott kőé”, de tudom, hogy Te érted, miről beszélek, így nem ragozom tovább... Tudod, amikor évekkel később azonosítani vélték porhüvelyem, az órám alapján tették ezt meg... Így aztán most csak a lelkemmel társalgok Veled, Aki rokonommá lettél ebben a nagy „rohanatban”, amelyet mi most egyszerűen életnek nevezünk. Noha gondolj csak jól bele a dolgokba! Már alig vágyakozunk valamire, s nem hagyjuk, hogy megszelídítsenek bennünket, mert az a fájdalmas búcsúkat is magában rejti, amitől félünk, hiszen egyre több ugyan a mindenféle sugárzás, de mégis egyre kevesebb az, amit adóvevőinkkel felfogni vélünk. S akkor sem tudjuk jól értelmezni a jeleket, mert közben elveszett az a tüzünk, ami az új felé hajtott. Fájnak a tagjaink, nehezen mozdulunk az ismeretlenek felé, noha nincsen háború ott kint, de van olyan lelki szegénység, amelyet sok-sok hátország sem bírna elviselni már... És dolgozunk. Tesszük azt, amit nap nap után kell, de a lelkünk elveszett közben, s hiába az irányfények, Citadellákra és zavaros mondatokra lelünk csupán…

De, ha az Égből Valaki mellénk pottyan, még tágra nyitjuk a szívünk… Lépésről lépésre közelebb kerülünk Hozzá, s Rózsánkká lesz: harmatos, illatos Szépséggé, Akit nem csupán szeretni kell, de megőrizni is… Ez a legnehezebb feladat az életben!  Mert ezt csak akkor tesszük jól, ha elfeledjük közben elromlott repülőnk, úti céljainkat, s valami egészen máson jár majd az eszünk, mint azon, hogy hogyan javítsuk meg gépünk, hogy ismét szárnyalni tudjunk. Mert maga a szárnyalás látogatott meg bennünket: a Léleké.

M. Fehérvári Judit