Mert vannak emberek... - G. J-nak

Mert vannak emberek, akik valamiért éppen akkor keresnek meg, amikor éppen nem találjuk a helyünket, nem szívesen nézünk szembe a következő órákkal sem, s nem tervezünk előre, hanem egyszerűen csak elönt a szomorúság. Valójában nincsen különösebb oka, s ha jól belegondolunk mégis ok az egész létünk, a holnapok küzdései, mert elperegnek fölöttünk is  ama bizonyos óra homokszemcséi, s teszik ezt oly gyorsan, hogy meggyógyulni sem biztos, hogy van időnk gyarlóságaink és vágyaink lázas betegségeiből.
Nem depressziósak vagyunk, csak egyszerűen belefájdulnak sóhajaink, szavaink is mindabba a küzdésbe, amelyet nap nap után megélünk, miközben a valódi lét gyorsvonata szuperszonikus tempóban száguld el mellettünk, s ismét csak messziről nézzük, mert megint lemaradtunk a varázsos utazásokról és felfedezésekről...
Nem levertek vagyunk, csak belefészkeli magát szívünkbe a bánat és könnyei valamiféle boldog gyönyör és keserű rettenet illatát őrzik a jövőnek...
Egyszer egy bizonyos bioélelmiszerbe belefészkelte magát a moly. Eleve így vettem, de nem tudtam egészen addig, amíg az összes ehető dolgot ki nem kellett dobni, mert megjelentek a lepkék. Igaz, csak felbontottam, s borzasztóan magvas dolognak tartottam ahhoz, hogy ezt meg is egyem. Így aztán raktároztam...
Nagyon keserves volt kiírtani őket... Halomra vásároltam a biocsapdákat és sprayket... Magamban sorra vettem, mi mindent kell újra megvásárolnom, s még azt is kiszámoltam, mennyibe került nekem az, hogy át akartam állni a tökéletes bioélelmiszerekre. Bizonyosan nem én voltam a hibás, mert még ez is eszembe jutott, mert ugyanebben az időben egy ismerősöm ugyanígy járt, ráadásul ugyanezzel a dologgal...
Ellenben visszaidéztem a naftalin illatát... Gyerekkoromban még ebben tároltuk a bundákat...Akkor borzasztóan gyűlöltem, de most hirtelen mosolygós és boldog emlékké vált... Gyönyörűségessé.
Vannak Emberek, akikkel a közös emlékeink kötnek össze. Azok pedig hol naftalinosak, hol megszépülnek, s úgy illan az a fehér kristályos anyag is valahova nagyon messze, mint ahogyan az első friss hó is elolvad, hogy később mégis megőrizze a latyak és a hideg nemszeretem ízeit.. Egyszóval néha a múltunk is szublimál.
Ellenben a világról szól, azokról, akik körülvettek bennünket,s akik nem azt kérdezték, hogy mi mit kezdjünk Velük, hanem tanácsokat és bátorításokat adtak, mert Eléjük mentünk az élet útján, s immár Ők azok, akik feltették maguknak a kérdést, mit kezdjenek velünk. És nincsenek miértek.
Képek, gondolatok, emlékek szépsége, noha a legbensőbb énünk valahova nagyon messzire szeretne menekülni, mert ezektől a találkozásoktól megváltozik az életünk. Végérvényesen azt teszi, kéretlenül is. Csak éppen nem nézünk szembe ezzel a lehetőséggel, mert éppen erre vágytunk. Hogy aztán mennyire emel majd fel az a Másik Ember tengersós napjainkban?
Valahogyan ennyire:
"Hodé hé sophia estin"( "Íme a bölcsesség") -mondta János a Jelenések Könyvében. A neve pedig egyszerűen: Szeretet.