Minden mennyiségben hó...

Lassan megszokottá válik, hogy reggelente megpróbálom kiásni a kocsim. Mert az bizony garázs híján a ház előtt áll. Néha csodálom is, hogy bírja. Máskor meg megcirógatom, s odasúgok neki egy-két becéző szót. Tudom én, hogy csak egy tárgy, egy kényelmi eszköz, de ha nem lenne, órákat  venne el az életemből, hogy eljussak a város egyik pontjáról a másikra. A két ünnep között majdnem mindenki szabadságát tölti, s ez bizony az utak szempontjából elég nagy baj! Amúgy is olyan helyen élünk, ahova nem járnak be a városi hóeltakarító autók, s ez egyrészt jó is, mert gyönyörűséges a táj, másrészt viszont nem valami boldogító. Ma egy kicsit meg is ijedtem, mikor a velem szembejövő autó sávokat nem ismerve, mint egy részeg ember dülöngélt az egyik oldalról a másikra. Nyolc óra volt éppen. Meg eszembe jutottak a Moszkvában eltöltött hónapok, s az ottani telek: síléccel közlekedő emberek, akik önfeledten örülnek ennek a téli varázslatnak, amit mi csak szidunk, mert magyar emberek módjára nekünk semmi sem jó. És elnézem a fák fenségét, az utak vakító fehérségét, a hóemberek csodáját a házak előtt, a nagy terek boldogságát, s eltölt valami csodás békesség.. Néha ennyi is elegendő ahhoz, hogy szebben induljon egy nap, s ne csak a szürkeségét vagy pörgését, feladatait lássuk magunk előtt. Épségben hazaértem, de lelkemben ma apró téli lámpások égnek, akár az ünnepek fényei, s bizony, milyen nagyra tartom most a méregdrága gázfűtést is, mert áhítattal vesz körül és beburkol az itthoni meleg is, miközben egyre csak egy régi dalt dúdolok...