Én nem vagyok annyira képben bizonyos dolgokat illetően, így ha Valaki épp most olvassa ezt a bejegyzést, mondja már meg, legyen szíves meddig kell sütni a gesztenyét? Komolyan. Bevagdalt újakkal ezen filózom, miközben a Szépség és a Szörnyeteg című mesét nézem a TV-ben.
Marad a gyerek...
A sütő földgázzal működik, s kezd füst és égett szag lenni, de a gesztenye még nem adta meg magát...
A mese éppen a Herceggé válásnál tart, Szépség még nem hisz a szemének, keresi a Szörnyet és happy and...
Szóval tegnap olvastam egy blogot. Nem itt. A poet.hu. irodalmi oldalon. Végig sírtam rajta, de az utolsó mondatoknál már annyira, hogy tisztító erejük volt lelkemben azoknak a szavaknak. Noha csak Valaki, akit nem is ismerek, de hatalmas lelke lehet, mert ismeretlenül is felmondta az egyik versem, annyira megkapta, s a youtube-ra is felette, hogy láthassam, s valameddig ennek a blognak is a része volt, meg lesz is, mert éppen átrendezem, leírta az egyik karácsonyukat.
Elég régóta él bennem egy kérdés: Mi az amatőr művészetek lényege? Nem az, hogy mitől és miért amatőr, mélyebbre szeretnék ásni...
S erre tegnap kaptam meg a választ ott és akkor, noha Saca már réges-régen tudja, s fel is hívta rá a figyelmem, de én bohó, nem gondoltam, hogy "csak" ennyi... Noha az a "csak" minden...
Valamelyest Déjà Vu érzésem támadt ott és akkor, mert annyi hasonló dolog van az életanyagunkban, hogy el is képedtem rendesen... Mégis vannak még itt is sorsszerű találkozások, eleve elrendelések, hogy mikor és hova kattintsak...
Ha amatőr vagy, akkor is van feladatod, nem kisebb, mint a hivatásosoké: nyomot hagyni Magad után... És ha ez csak a Szeretteid miatt fontos Neked, akkor Nekik kell leírnod mindent, amire emlékszel, mert éppen Nekik nem marad más egyszer Belőled, csak az emlékeid, szívvel és szívből írva!
Hiszen nagyon kicsi porszemek vagyunk az idő tengelyén, de itt vagyunk, itt voltunk, nevettünk és sírtunk, néha nem láttuk a jövőnket, néha megálltunk, s nem akartak tovább lépni a lábaink, máskor Pascallal együtt vallottuk, hogy csupán nádszálak vagyunk, semmi többek, s mégis van történetünk, a mienk, amelybe belekeveredtek Gyermekeink, hogy egyszer Ők is leírják azt, amit mi még ma megteszünk.
Az előbb írtam a bejegyzésemben,hogy még nem írtam meg a levelem, de ezután a soraid után majd mégis sor fog kerülni rá...azt hiszem...
VálaszTörlés