Vezetettnek lenni

Olyan ember nem létezik, aki spontán materiálisan vonzódna a világ összes dolga iránt.

Legegyszerűbb példa a lelkiismeretünk fellángolása bizonyos dolgokban. Honnan van? Miért jelez? Mi történne, ha nem lenne? Hogyan viszonyulnánk önmagunkhoz, s a többi emberhez?

A másik triviális szituáció: baleset ér valakit a családunkban. Mi hagyja el ilyenkor leggyakrabban a szánkat öntudatlan is: „Jaj, Istenem!”

Hiszem azt, hogy nem véletlenül történnek velünk bizonyos dolgok. Leginkább azért kerülünk valamilyen számunkra tragikusnak gondolt konstellációba, hogy abból tanuljunk. S ha ez első próbálkozásra nem megy, akkor az élet addig adogatja pingpong labdajátékszerűen a hasonló élethelyzeteket, míg csak meg nem oldjuk azt a bizonyos életegyenletet.

Ha csupán materiális téren alkotunk maradandót, akkor megbontjuk az ember- Isten egyensúlyt, mert éppen azt helyezzük háttérbe, ami számunkra is olyan, mint a mindennapi kenyér: a lelki-szellemi dolgokat. Mert a világban rend uralkodik a földi és égi, a testi- lelki és szellemi ügyek között.

Van olyan, amikor egyszerűen csak föntről kapunk bizonyos dolgokat. Leginkább gondolatok alakjában öltenek testet bennünk, s eredményük valamilyen cselekedetünk lesz, de mi magunk sem értjük, hogy miért éppen az, ami. Feladatokat kapunk, előbb-utóbb megoldjuk őket, s átölel a boldogság. Ebben a relációban az én Istenképem valami művészileg értelmezhető és mégis absztrakt energiatömeg, amely folyton impulzusokat küld, hogy itt ezt és ezt rontottad el, oldd meg, tedd a helyére a dolgokat, mert képes vagy rá. Legelőször is legszűkebb környezeteddel keresd az összhang állapotát, legyen ez több odafigyelés, egy mosoly vagy csak valami olyan dolog, ami a Másikat emberi mivoltában megerősíti, s lelkében felragyog az öröm glóriája.

Másodsorban a vezetettnek lenni azt feltételezi számomra, hogy betartom az erkölcsi szabályokat. Alapvetően ezek a formulák már az antikvitásban is megvoltak, elég csak a delphoi szabályokra vagy Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára gondolni, de az ótestamentumi tízparancsolat mégis felülírja őket, mert olyan dolgokat indukál az emberben, ami azt sugallja, hogy a létező dolgok úgy vannak megfogalmazva, hogy csakis isteni eredetük lehet.

Harmadsorban soha jobban, mint így karácsony előtt, a hit élményének adományát jelenti a vezetettség tudata. A hit számomra szenzitív, intuitív, azaz nem gondolkodom azon, van-e Isten, hanem fenntartások nélkül elfogadom létét. Így válik ajándékká az Újszövetség szabadsága, amelyet Jézus teljesít be azzal, hogy szemében a belső ember válik mércévé, nem a külső farizeusság.