Adventi gondolataim

„Néha rá kell, hogy érjük egy egész életre.”

(Baksa Soós János)

Adventi gondolatok

„Az ég nagy fölség, ragyogó pompával

túlcsorduló világ, mely nem fogy el.”

(Rainer Maria Rilke)

Talán rohanó korunk az oka annak, hogy az ünnep már nem ugyanaz, mint régen. Nem olyan meghitt, kedves, szeretettel teli. A XXI. század emberének már semmire sincsen ideje. Nincs időnk arra, hogy megálljunk, hogy végiggondoljuk, mit is jelent maga a várakozás, az advent.

„… hogy esélyünk legyen az értésre, nagyon halknak, kicsinek, elszántnak és odaadónak kell lennünk.” – írja Esterházy Péter.

Danilo Kis szavai ugyancsak elgondolkodásra késztetnek:

„Az ember kötelessége, hogy ne az alkotást hagyja maga után, hanem egy csipetnyi jóságot.”

Úgy tűnik, a ma embere végig akar rohanni az egész éven, kipipálva, hogy minden ünnepnek vége lett, s roboghat tovább egészen addig a bizonyos pontig, ahonnan nem kell már szembesülnie földi dolgokkal… Csak éppen azt felejti el, hogy milyen nyomokat hagy maga után.

Októberben már feldíszített fák, csillogó kirakatok, élénken díszített üzletek csábítják a ma emberét abban a világban, ahol minden üzletté válik lassan vagy gyorsított felvételben, de biztosan. Ez a szemet gyönyörködtető látvány, a minél mutatósabb és drágább ajándékok utáni eszeveszett hajsza aztán teljesen közönyössé tesz a valódi ünneppel szemben. A bájos függelékek, az ízléstelen, giccses csecsebecsék világában eltűnik az életvidámság: elsorvad az életigenlés. Pedig minden ember vággyal él a szívében egy jobb, teljesebb és igazabb élet reményében bízva.

Lukács evangélista így jövendöli meg karácsony szent üzenetét:

„Ez lesz az a jel: találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk. 2. 12.)

Most advent idején arra a Messiásra várunk, aki titokban érkezik, s ugyanilyen formában december 24-ig rejtetten marad közöttünk. Arra vár, hogy keressük és ismerjük fel jelenlétének számtalan alakjában: egy Gyermekben, a szeretetre megnyíló emberi szívekben, a türelemben, a megbocsátásban, a békességben, a jóakaratban, az ünnepi kalács illatában.

Közel kétezer évvel ezelőtt megszületett egy Gyermek a júdeai Betlehem városában. Addig is, azóta is emberek milliói születtek és születnek, akikről semmit sem tud a világ. Ez a betlehemi Kisded azonban megváltoztatta a világtörténelmet: Benne Emberré lett az Isten, aki az időbe lépett be egyszerűen és szerényen.

Ez az alázat arra figyelmeztet bennünket is, hogy rendeltetésünk és életünk értelme egyszerűen az, hogy emberek legyünk; hogy szívünk szeretetével, megértésünkkel emberibb emberekké váljunk.

A karácsony titkát, misztériumát fel sem tudnánk fogni, ha annak áradását meg nem törnék hétköznapjaink.

A karácsony emlékeztet arra, hogy semmilyen megfontolásból nem szabad kizárnunk életünkből azt a másik embert, hanem – miután kötések ezer szálai simítnak egymáshoz – még szorosabban át kell ölelnünk. Mert van két kezünk, hogy adni tudjunk, hogy át tudjuk karolni a másikat, az elesettet. Van szívünk, hogy szerethessünk. Van mosolyunk, ami örömet sugározhat. Ezért nem élhetünk úgy a Földön, hogy ne hordozzuk elménkben és lelkünkben a Menny legalább egy pici részecskéjét. Így, s nem másképpen válhat bennünk is istenivé az emberi, mert „… a jóság nem szelíd tűnődés, nem kézcsók, nem udvarias beszéd, a jóság örvény…” (Márai Sándor)

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. november 28.