Jelentkeztem a Mai Ige pályázatára, nem nyertem... Helyezést sem értem el... Gondoltam, ne vesszenek kárba a gondolataim...

 

1.       nap

 

 

„az Úr, akinek trónja a mennyben van, lát szemeivel, pillantása megvizsgálja az embereket.” (Zsoltár 11; 4)

 

Napjainkban mindenki siet, rohan, mintha egy egész életbe legalább tíz vagy száz másikat szeretne bezsúfolni. Ez a mértéktelen lótás-futás pedig ahhoz vezet, hogy képtelenek vagyunk olyan teljes életet élni, amelyre pedig oly annyira vágyunk. A barátság nem barátság többé, a házasság nem házasság többé, a család nem család többé, mert félünk a benső mélységeinket a másik ember elé tárni. Így, ha valami nem működik az éltünkben, hajlamosak vagyunk összepakolni, s elhagyni azt a teret, ahol bennünket valamilyen valós, vagy vélt sérelem ért. Nem is tudjuk, mekkora kincset birtoklunk, míg el nem veszítjük azt. És még ebben az esetben sem biztos, hogy önmagunkban keressük a hibát, hiszen sokkal könnyebb a másik emberre, emberekre, a körülményekre fogni az éppen aktuális sértődöttségünk, fájdalmunk okait. Azt sem gondoljuk, hogy a megbántódásunk egy idő után átmegy sérülékenységbe, de még ekkor sem tekintünk az egészen ember és egészen Isten Krisztusra. Egyszerű emberből ártatlan tanítvánnyá kell válnunk ahhoz, hogy meghalljuk az Ő szavát, s megértsük az Ő üzenetét. Mert Isten szemében mindenki leendő tanítvány, mindenki leendő követője. Én sokáig hívőként éltem, azonban, mikor az Egyetlen Lányom tragikus hirtelenséggel egy bakteriális agyhártyagyulladás következtében, öt napnyi kóma után elhunyt, nem értettem, miért éppen velem történik meg ez a tragédia. Maga a tény, hogy áldott állapotban volt, s immáron sohasem lehetek sem édesanya, sem nagymama tökéletesen megsemmisített. Ehhez társultak a napi két alkalmas látogatások a Szent László Kórház intenzív osztályán, ahol tetőtől talpig beöltözve, a két kezemmel meg sem simogathatva néztem a Lányom, csak tovább növelte a haragom a vejem ellen, aki éppen azon a napon utazott el, amikor Zsófi, a Lányom eszméletlen állapotba került. Ha huszonnégy órával hamarabb jutott volna az orvosok kezébe, mindenféle visszafordíthatatlan körülmények nélkül ma is itt élne, a Földön. A legnagyobb kétségbe esésemben felhívtam a debreceni lelkészünket, aki keresztelte és konfirmálta. Néhány órával később az internetes közösségi oldalak segítségével már több százezren imádkoztak érte Spanyolországtól kezdve egészen Glóbuszunk másik feléig, de én nem tudtam megbocsátani a vejemnek, hogy nem vette észre az állapotát – noha látszott rajta az irgalmatlan lelkiismeretfurdalás -, s ez egészen addig fajult, hogy legyilkosoztam.

1.       2. nap

 „Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, a miképpen bíztunk te benned.” (Zsoltárok 33:22)

 Az emberi lelkeket csak Isten látja. Egyedül Ő ítélheti meg a szándékait, a hitét, a titkait. Legyilkosozni valakit nem Istennek tetsző, s még csak nem is embernek tetsző, hanem van olyan léthelyzet, amelyben egyszerűen a földig hajlott fájdalom szavai ezek. Mégis ütnek, vágnak, s egy életen keresztül elkísérhetnek. Bocsánatot, feloldozást csak az Úr adhat még akkor is, ha előbb-utóbb önmaga az az ember, aki ezeket a szavakat kiejti, bocsánatot kér attól, akinek a mondatát szánta. Elnézést lehet ugyan kérni, de a megbocsátáshoz hosszú út vezet még. Hiszem és vallom, hogy a kereszténység egyik legfontosabb szava: a megbocsátás. Hogy miért? Mert ebben a szóban benne rejlik a Jézus-i szeretet összes fontosabb parancsolata, amelyek „A hegyi beszédben” szerepelnek. Öt napon keresztül nézni az Egyetlen Lányod kómában, miközben tudod, hogy a férje hibázott, mikor nem volt mellette, maga a földi pokol. Tízszer becsengetni a nevéhez, s remegni, hogy a vonal végén ne legyen síri csönd, hanem beengedjenek hozzá, s mozdulatlanul ugyan, de ott fekszik előtted, lélegeztetőgépen keresztül, de piheg még, s oly halkan, hogy nem hallod. És beszélsz hozzá: „Csillagom, hamar meggyógyulsz, s hazamegyünk Debrecenbe pihenni egy kicsit, hogy ne dolgozd halálra magad!” Mert az én Lányom ekkor öt színháznak dolgozott, mint díszlet-, jelmez-és fénytervező. Önmagam is vádolni kezdtem, hogy miért engedtem Kanadában diplomát szerezni, s miért nem tudtam jobban figyelni Rá. Szuverén egyéniség volt, s huszonöt esztendős. És gyermeket várt. Szelíd volt, halk szavú, soha nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt, nem festette magát, nem követte a divatot, egyszerű volt és csodaszép. Egyedül neveltem fel, mert édesapja születése után tizehárom hónappal elment abba a világba, aminek a neve: Mennyország. Amikor kicsi korában megkérdezte, hogy hol van az Ő édesapja, mindig felnéztünk a felhőkre, s azok táncában véltük felfedezni az apukáját. Igyekeztem mindent megadni neki, ami egy tanári fizetésből tellett. És a szíve szeretettel volt tele. Isten felé is. Járt Biblia órákra, s új szívet kapott a Teremtőnktől. Ezek után milyen érzés haldoklásának tanúja lenni? Így utólag, gondoltam arra is, hogy talán Ő maga kereste az Atyához való visszatérést, mert nagyon elfáradt a Földön, s a Mennyek Országának pedig szüksége volt Rá, arra a fiatal nőre, aki tetteivel és szavaival a Földet is képes volt átdíszletezni?

  3. nap

„De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak.” (Zsoltár 33; 18)

 Talán, a harmadik napon Zsófi férje elrejtőzött a kórházban, hogy kijátszva az Intenzív Osztályon őrködő három nővért, Zsófi kedvenc zenéit egy telefon és egy headset segítségével egyfolytában játssza neki. Meggyőződése volt, hogy az emlékei visszatérnek majd, s ismét az a Zsófi lesz, aki a felesége. Igazi pár voltak. Nem a férfit és a nőt látták egymásban, hanem Istennek tetszőn a másik felüket, hogy együtt lehessenek egésszé. A bensőkbe vezető utat isteni fény világítja meg. Isten úgy fordul felénk, hogy, ahogyan meghalljuk a hívását, azonnal szétfoszlik a tárgyi valóság. Isten célja az abszolút összhang és harmónia. Az ember szíve lehet kemény, s haragja is egyre félelmetesebb, ahogyan a bánata növekszik, de meg is puhulhat, ha a szeretet és törődés földi akkordjait látja áttörni a Mennyország kapuja előtt. Ekkor már biztos voltam abban, hogy a Lányom találkozott a Teremtőnkkel. Kezdett megenyhülni a lelkem a vejemmel kapcsolatban is, hiszen láttam, mi mindenre képes a hitveséért. Eleve a kórház udvarán aludt, akár a hajléktalanok. Nem váltott ruhát, nem tisztálkodott, s mindez egy csöndes imával felérő áldozattal ért fel. Nap közben mi vittük el a húgomékhoz fürödni, mi vettünk rá ruhákat, mert Zsófi nélkül nem akarta látni a nagymarosi otthonukat. És egyfolytában telefonált Hollandiába, Belgiumba, hogy műtsék már meg a feleségét, mert Budapesten semmi nem történik. Az, hogy a három intenzíven dolgozó nővér közül senki sem vette észre az éjszakai ottmaradásait, nagyon megviselt bennünket is. És nem elég, hogy szabad kézzel nem érhettünk Szerettünkhöz, nem cirógathattuk meg, nap nap után újabb traumákkal kellett szembe néznünk: egyik napról a másikra már egy dializáló készülék is a Lányomhoz volt kötve, majd felvágták a fejét, s egy szelepet szereltek rá, s nem volt szállítható többet. Ebben a kórházi térben az ember önmagára van utalva, s sorsa a magány. Egyikünk sem szerette volna, ha a haláltánc lesz majd az emlékezés alapköve, mikor bekövetkezik a földi élet vége. És nem tudtunk megbocsátani annak a három orvosnak sem, akik közül mindenki mással hitegetett bennünket. Az Istentől való elhagyatottság érzése egyre erősebbé lett mindnyájunkban. Így aztán mégis Hozzá, s nem máshoz fordultunk, mert a remény és a szakadék határán a puszta kiáltás panasszá lesz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a kérdés pedig a hitünk általi lépés lelkeink gyógyulása felé.

 

4. nap

 „Mert az Úr szava igaz, és minden cselekedete hűséges.” (Zsoltárok 33:4)

Az emberi nagyság is az istentisztelet egyik formája. Legfontosabb kifejezője: a szeretet, a hűség, a tisztelet, a segítőkészség, vagy csak egyszerűen a jelenlét. Sokan eljöttek a kórházba Zsófihoz, aki a kómában talán azokon a végtelen mezőkön sétált, amelyekkel Isten megajándékozta, hogy ne féljen, s érezze a teremtett világ harmóniáját a Mennyekben is. A negyedik napon azonban már olyan mélyen aludt, hogy nem szerettem volna, ha a családtagokon kívül bárki is látogatja. Ebben ugyan nem értettünk egyet a vejemmel, mert szerinte bármilyen jel: egy szó, egy mondat felébresztheti, de akkor és ott pontosan tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Földi feladatait már bevégezte, s csak arra vár, hogy elengedjük. Ez azonban még nekem sem ment. Senki sem tudja, milyen lehet a vég kezdete ezen a Földön. Lehet, hogy, csak a süllyedés, csak Isten tenyerén való megpihenés. De milyen az? A református Énekes könyv 479. szövegének második strófája zengett a fejemben:

„Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Lélekből, lelkesen kérni taníts!

Üdvözítőm te vagy, Észt, erőt, szívet adj,

Lelkeddel el ne hagyj! Kérni taníts!”

Legjobban attól féltem, hogy összezuhanok. El sem tudtam volna képzelni azt, hogy akkor ki állt volna helyettem nap nap után a hamvas orcájú, gyönyörű Gyermekem ágyánál. Telefonon felhívtam az akkori lelkészünket, Jenei Zoltánt, s elmondtam neki, hogy kitárt karjaival közeleg a Végzet: Zsófié és a Férjéé, Zsófié és az enyém. Persze, nyugtatott, de arra a kérdésemre, hogy, ha ez megtörténik, elbúcsúztatja-e a Lányom, először „Nem”-mel válaszolt. Amit én is megértettem, hiszen ő keresztelte, konfirmálta Zsófit. Aztán, mivel hittel élt, megváltozott a véleménye, de éreztem, hogy fohászkodnia kellett ezért a válaszért. Hogy mennyiben más az Úr szolgája, s mennyiben különbözik tőle a gyülekezet egy tagja, azt a szolgálat milyensége is mutatja meg. Az Úrnak adni az életünket, s bízni abban, hogy ez így helyes, s nem kell a profán világ képmutatásaival élni, ehhez már jókora elszántság is szükséges. Azonban, ha jól belegondolunk a világunkba, mit veszthetünk azzal, ha életünkben követjük a Tízparancsolat, a Hegyi beszéd és a Biblia alapjait. Nem leszünk kevesebbek másoknál! A hit által azonban olyan áldásokkal gazdagodhatunk, amelyek földi utunk befejezése után egy olyan világba vezetnek, melyet már itt, oly nagyon várunk, s a tökéletes szeretet egy picinyke szemei lehetünk mi is a nagy láncolatban.

 

 Folytatás következik...