Hol volt akkor Isten, mikor az Egyetlen Lányom ott feküdt a halálos ágyon? Tényleg, miért engedte, hogy egyes-egyedül Ő betegedjen meg?
Mostanában, akárhova nézek, hívő emberekbe botlom. Hívő a pszichológusom, a pszichiáterem, a református egyháztól segítenek nekem, ha bármi bajom támad... Kissé abszurd, mert én is voltam hívő, csak mióta Zsófiát is elvette tőlem, nem akarok tudni sem róla.
Persze, a zsidó-keresztény hagyomány, amelyben élünk, sok mindent és sokféleképpen magyaráz, de számomra nem hitelesek.
Ha a kabbalisztikus hagyományban hinnék, ami átfordítva a miénkre, alapvetően apokrif, azt mondanám, Isten nem volt ott, miképpen sem Auschwitzban, sem a tömeg-baleseteknél, sem a véletlen és hirtelen haláloknál... Mert van nekik egy fogalmuk, mely szerint, mikor Isten a világot teremtette, akkor nem volt hova, így magába húzódott. Ezt nevezik cincumnak. Így aztán nincs jelen a világunkban, de mégis van. Valahol Popper Péternél olvastam ezt valamikor, a Wikipédia szócikke annyira nem érthető. De valami olyasmiről van szó, hogy Isten ugyan jelen van a világban, de magára hagyta azt... Vagy nem is tudom, nem emlékszem már pontosan.
Azt is olvastam, hogy, ha egy hindu anya temeti Gyermekét, megbékél, mert ott van neki a dharma és móksa, akár a buddhistáknak a karma. Így évente egyszer majdnem megünneplik az elmúlást, de nem járnak sírokhoz, mint mi, nem akarják újra és újra felszaggatni fájdalmukat.
Hogy miért írom mindezeket le? Hiszen a féltudás a fogalmakról sem tudás, hanem öncélú mutogatásnak tűnhetne, akkor, ha nem írok meg egy verset... Egyelőre nem adom közre, amíg nyomtatásban meg nem jelenik, de nem tudom, miért, a hit verse lett, noha az emberének szántam...
És akkor elhatároztam, hogy összegyűjtöm, amit valaha , valamikor ebben a témában elkövettem, s átalakítom őket a mostani állapotomra.
Az első a 7torony online folyóiratban jelent meg még 2012-ben, amit megmutatok...
Van benne egy saját magam kreálta szó is... Még nem tartom jónak, de igyekezni fogok átírni... És nem tudom, milyenné lesz...
Aprócska dalok
Mikor
a szörnyetegek
igazabbak
az embereknél
és
fenevad tekintetükből
kandallómeleg
árad
és
a papírmasé hervadása
Andersen
könnyként ragyogja be
a
primitív kiskocsmákat,
akkor
válhatna ketté a Vörös-tenger
vízhegyek
szurdokában az Úttal,
de
mégsem volna menedék,
mert
felsejlene az emlék:
krétajelekkel,
kapukkal...
***
És
lehetnél játékmester,
éppúgy,
mint a bábu,
s
az Égig építhetnéd föl azt az
elmés,
közös világot,
melyben
vádolhatnának,
mert
megtehetnék bátran,
s
barátaid is veled együtt lógnának
egy
Marionett szálon,
és
nem tudnád már,
feladd-e
a kapcsot,
hiszen
nem lennél már
„világnak
világa",
csak
megfeszítetten is
kegyetlenül
gyáva.
***
Az
istenfa eldőlt és ránk omlott a jurta,
nem
fogta meg azt a kötél,
elszakadt
a torka,
ordított
pedig, csak nem
figyelt
rá senki,
mert
mindig arrébb és odébb
kellett
menni...
***
Hodeja,
hodeja, párosító ének,
jaj,
be gyöngyen szóla,
meg
is ismernélek,
itt
élsz bennem ma is,
veled
is temetnek,
hodeja,
hodeja,
mindig
is szeretlek...
***
Patyolatra
lelkünk nem mossa
már
senki,
a
mirhát és a tömjént
jó
lesz elővenni,
közöny-karók
tartanak
még
ébren és
elveszett
a világ,
irgalma
is lehullt,
hodeja,
hodeja
tiszta
csengő nádszál
sziklaszirten
megállj,
s
az Isten felmagasztal.
M.
Fehérvári Judit, 2012. április 29., vasárnap, 11:47
rád gondoltam: http://www.jougyekert.hu/hu/koveteknek/valassz_egy_ugyet_es_tegyel_vallalast/shine.html#.W7cJtXszYdU
VálaszTörlés