Hol volt akkor Isten?

Hol volt akkor Isten, mikor az Egyetlen Lányom ott feküdt a halálos ágyon? Tényleg, miért engedte, hogy egyes-egyedül Ő betegedjen meg?
Mostanában, akárhova nézek, hívő emberekbe botlom. Hívő a pszichológusom, a pszichiáterem, a református egyháztól segítenek nekem, ha bármi bajom támad... Kissé abszurd, mert én is voltam hívő, csak mióta Zsófiát is elvette tőlem, nem akarok tudni sem róla.
Persze, a zsidó-keresztény hagyomány, amelyben élünk, sok mindent és sokféleképpen magyaráz, de számomra nem hitelesek.
Ha a kabbalisztikus hagyományban hinnék, ami átfordítva a miénkre, alapvetően apokrif, azt mondanám, Isten nem volt ott, miképpen sem Auschwitzban, sem a tömeg-baleseteknél, sem a véletlen és hirtelen haláloknál... Mert van nekik egy fogalmuk, mely szerint, mikor Isten a világot teremtette, akkor nem volt hova, így magába húzódott. Ezt nevezik cincumnak. Így aztán nincs jelen a világunkban, de mégis van. Valahol Popper Péternél olvastam ezt valamikor, a Wikipédia szócikke annyira nem érthető. De valami olyasmiről van szó, hogy Isten ugyan jelen van a világban, de magára hagyta azt... Vagy nem is tudom, nem emlékszem már pontosan.
Azt is olvastam, hogy, ha egy hindu anya temeti Gyermekét, megbékél, mert ott van neki a dharma és móksa, akár a buddhistáknak a karma. Így évente egyszer majdnem megünneplik az elmúlást, de nem járnak sírokhoz, mint mi, nem akarják újra és újra felszaggatni fájdalmukat.
Hogy miért írom mindezeket le? Hiszen a féltudás a fogalmakról sem tudás, hanem öncélú mutogatásnak tűnhetne, akkor, ha nem írok meg egy verset... Egyelőre nem adom közre, amíg nyomtatásban meg nem jelenik, de nem tudom, miért, a hit verse lett, noha az emberének szántam...
És akkor elhatároztam, hogy összegyűjtöm, amit valaha , valamikor ebben a témában elkövettem, s átalakítom őket a mostani állapotomra.
Az első a 7torony online folyóiratban jelent meg még 2012-ben, amit megmutatok...
Van benne egy saját magam kreálta szó is... Még nem tartom jónak, de igyekezni fogok átírni... És nem tudom, milyenné lesz...

Aprócska dalok

Mikor a szörnyetegek

igazabbak az embereknél

és fenevad tekintetükből

kandallómeleg árad

és a papírmasé hervadása

Andersen könnyként ragyogja be

a primitív kiskocsmákat,

akkor válhatna ketté a Vörös-tenger

vízhegyek szurdokában az Úttal,

de mégsem volna menedék,

mert felsejlene az emlék:

krétajelekkel, kapukkal...

***

És lehetnél játékmester,

éppúgy, mint a bábu,

s az Égig építhetnéd föl azt az

elmés, közös világot,

melyben vádolhatnának,

mert megtehetnék bátran,

s barátaid is veled együtt lógnának

egy Marionett szálon,

és nem tudnád már,

feladd-e a kapcsot,

hiszen nem lennél már

„világnak világa",

csak megfeszítetten is

kegyetlenül gyáva.

***

Az istenfa eldőlt és ránk omlott a jurta,

nem fogta meg azt a kötél,

elszakadt a torka,

ordított pedig, csak nem

figyelt rá senki,

mert mindig arrébb és odébb

kellett menni...

***

Hodeja, hodeja, párosító ének,

jaj, be gyöngyen szóla,

meg is ismernélek,

itt élsz bennem ma is,

veled is temetnek,

hodeja, hodeja,

mindig is szeretlek...

***

Patyolatra lelkünk nem mossa

már senki,

a mirhát és a tömjént

jó lesz elővenni,

közöny-karók tartanak

még ébren és

elveszett a világ,

irgalma is lehullt,

hodeja, hodeja

tiszta csengő nádszál

sziklaszirten megállj,

s az Isten felmagasztal.

M. Fehérvári Judit, 2012. április 29., vasárnap, 11:47