M. Fehérvári Judit: Nagyapám még..

Fotó: Copyright: + Mocsár Zsófia Alexandra
(1991-2016)




Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
A Nagytemplom előtt
nem értette, miért
a zöld fénynél
mehetünk, s minek
a piros, ha már van egy
lámpa (sárga jelzés
még nem volt akkor).
És kezében a táskarádióval
járt a szőlőbe kapálni is,
óidős mobil headset nélkül.
A Sokolnál le kellett venni
a bőrtokot...
A tok aztán ott maradt
a kalendárium mellett
a sutban. A macska aludt
rajta, ha olyan kedve volt...
Apám már beszerzett egy
Munkácsy TV-t, de azért
izgatta őt  is a sólyom,
nem a repülés miatt,
hanem, mert a Szabad
Európát akarta rajta fogni.
Nem sikerült.
Így lett a csórók hifije,
az Unitra előbb apámé,
aztán nagyapámé,
ma meg a pincémben
éli nyugdíjas életét,
menthetetlen, akár az
egészségügy, s ez az
ország úgy, ahogy van.
Nem tudom, mi legyen
apám táska lemezjátszójával,
a lányomé volt, míg élt.
Huszonöt évesen meghalt.
Agyhártyagyulladás - mondták,
s nem tudták megmenteni,
én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét -
hajléktalanná lettem
az öt digitális
fényképezőgépemmel,
a kamerámmal, s a három
mobilommal nem támaszthatom
fel, aki holt...
Kitépném pedig az agyam,
s üvöltenék, mint egy
éve, hogy adják oda Zsófinak...
Ha megtenném, ismét a pszichiátrián
kötnék ki, mert mivel vágnám
fel a fejem?
Igaz, a tuskóagyamnak elég
lenne egy fejsze is,
de, hogy vágjam fejbe magam?
Nagyapám ősz volt,
kék szeműen szelíd.
Apám haja sárga,
s, mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet...
Hófehér hajam festem.
A színe olyan, mint
Zsófié volt.
De mégis, hogy
adjam oda az agyam annak,
kit elhamvasztott egy
gyulladás.
Bassza meg Európa,
hogy nem tett kötelezővé
egy oltást!
Csak a könny marad,
s megöregedni
egyedül unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja,
ki nincs többé,
csak emlékeimben.
A sokol, sólymot jelent oroszul...
Zsófi tanulta ezt a nyelvet, meg
németet, angolt, franciát...
Ki volt Zsófi?
Ezt nem tudja senki,
mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár
mellett, melyről
gyönge szárnya
csak a kóma öt napjától
repdes, ha mégis
van emlékeimben
alagút.