s valójában nem sokra jutottam... Életkoromból adódóan engem a szüleim nagyon féltettek, s nem igazán szerették volna, ha hamar felnövök, önállósodom. A húgommal már más volt a helyzet, mert ő a kisebbik jogán kivívta a teljes egyenjogúságot. Igaz, akkor már tizennyolc esztendős volt.
Nekem valahogy sohasem volt határozott elképzelésem semmiről sem. Egyetemre jártam, tanár szakos voltam, de soha nem akartam tanítani... Aztán valahogyan úgy hozta az élet, hogy mégis... És hosszú évtizedeken keresztül... Szép volt, nem bántam meg, de, ha ma volnék fiatal pályakezdő, inkább valamilyen tudományos kutató lennék. Valójában egész életemben közösségben éltem, szerettem, imádtam a gyerekeket, s a kollégáim java részét is,
Mégis. Ha innováltam, ha pályáztam, ha tankönyvet írtam, azt csakis egyedül tettem, s még csak a gondolatát sem tudtam elképzelni annak, hogy teamben dolgozzam. Magányos farkasként jobban esett minden, s nagyon érdekes, hogy életemnek a nagy fordulópontjain mégsem én mondtam igent vagy nemet a dolgokra, hanem vagy a szüleim, vagy a férjem vagy a gyermekem.
A Lányom, Zsófia tizenhárom hónapos volt, midőn tragikus hirtelenséggel elhunyt az édesapja. Mivel ekkor már csak két nagyszülő élt, de édesapám másfél év múlva alul maradt a tüdőrákkal szemben, így valójában csak mi voltunk egymásnak. És Zsófi mindennél jobban sikeres akart lenni, s úgy vélte, Debrecenben nem tudja megvalósítani egyetlen álmát sem.
2009-ben, mikor maximális pontszámmal, s első nekifutásra felvették a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, bennem valami eltört. Egy egész esztendőn át csak zokogtam. Táppénzre mentem, de a messze Budapest már nem vonzott, mint fiatal felnőttként. a Lányom így meg merte tenni, amit valójában én sohasem: az önmegvalósítás útján beteljesítette feladatát, küldetését, s ebbe halt bele mindössze huszonöt esztendősen.
Ma belegondoltam abba, vajon, hogyan lehet gyermek nélkül élni és meddig tart vajon az életem, mert nem tudok én ma már semmit sem, csak zokogni, zokogni és zokogni...
Jaj, Istenem, Zsófi! Megérték ezek az álmok a nem létezést?
zokogni és zokogni...az nem élet. Önsajnálat, pótcselekvés..mittudomén?! Zsófi úgy gondolná, azt válaszolná, igen, az álmok mindent megértek (még "ezt" is) az álmok arra valók, hogy beteljesüljenek, akárha egy is, már megérte.
VálaszTörlésLayos! :-)
TörlésNeked borzasztó szerencséd is volt az életben a sok küzdés mellett. Mert a legszentebb mégis csak a család. És Te kihoztad a Feleséged a legcsúnyább betegségből, ott vannak a Gyermekeid, ott van KisPéter is, látom, ahogyan cseperedik, nem is olyan sokára már egyetemista lesz, mire észrevesszük,k meg a kerted. Teljes az Életed. Nekem nem maradt semmi sem... És még mindig nem küldtem Neked könyvet, holott itt a Tiéd is, csak a címed elhagytam... És igen, Te legalább találkoztál Zsófival, s ez jó dolog. Ellenben szerintem nem így akarta Ő beteljesíteni a sorsát.
Arra gondoltam, hogy Istenem.... amit már rég megállapítottunk (a tragédia előtt jóval...), s már le sem merem írni (mert az én Egyetlenem él - éltesse az Úr sokáig) ... hogy a sorsunk egyébként sokban hasonló... Sok erőt kívánok Neked mára is Dittám!
VálaszTörlésSzia Pl. Sári, Valika vagy éppen Papírsárkány!:-)
TörlésKöszönöm szépen a jöttödet, mindig jól esik.
Puszi