Amikor azt hiszed, már mindent elmondtál...

rádöbbensz, hogy tulajdonképpen nem mondtál semmit sem... A világba kiálthatod bánatod, kizokoghatod a lelked is, akkor is itt maradtál teljesen egyedül egy végtelen űrrel szemben, aminek se eleje, se vége, mert ilyen az üresség és ilyen a fájdalom is: határok nélküli, korlátlan, egyszerre öleli át az eget és földet, de csakis és kizárólag a tied, illetve azé, aki Társául szegődött annak, aki ebben a dimenzióban megszűnt létezni...
És nem hiszel többé semmiben sem... Néha el tudsz ugyan mosolyodni, ha meglátsz egy felhő csücskén egy szem formájú szellőt, s azt gondolod, talán ott van a te Kincsed... Később már erre sem vagy képes, csak arra, hogy önmarcangolások hadán keresztül akarj te is valahova tartani, ami nem a te dimenziód.
Ilyen a túlélés. Ezt teszi veled a halál, a Gyermekedé.