Káprázatok

Az emberek megszületnek és egyszer meghalnak, mert halandók. Nem tudjuk elmenetelünk pontos időpontját, mert ez valamiért nem ránk tartozik. Mi csak elszenvedjük, megszenvedjük az elmúlást. Az önmagukét egyszer éppen úgy, mint a szeretteinkét. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekre nem készít fel az élet, s mi csak belekábulunk a semmibe. valami olyasmi érzés ez, mint, mikor gyermekkorunkban szüleink minden figyelmeztetése ellenére a Napba nézünk: a káprázat és a valóság más dimenzióban való látása, s pontosan azért, mert megtettük, amit nem szabadna: hagytuk, hogy valamennyi idegsejtünk abból a sok-sokból megégessék a Nap sugarai. 
Így van ez a lelkünkkel is. Az orvostudomány még nem találta fel a lélekgyógyszert, noha a pszichiátria nevű ága különféle tudatmódosítókkal bombázza a sérült pácienseket. És gyászterapeuták is vannak, akik semmivel sem okosabbak, tapasztaltabbak azoktól, akiket veszteség ért. Hiszen, aki elment, meghalt, nincs többé ebben a dimenzióban, az nem feltámasztható, nem visszahozható, de mégis továbbél bennünk. Ugyanúgy van születés-és névnapja, mint régebben is, de azáltal lesz különlegessé, hogy a halálának napját is tudjuk. És lesz neki sírja.  
Nekem is van egy Lányom, akinek Mocsár Zsófia Alexandra a születési és a halotti anyakönyvi kivonatában egyaránt a neve.
És vidám, s boldog, s terveket sző, olyanokat, amelyet senki, de senki más nem tud megcsinálni, csak ő. Csak éppen már soha nem készülnek el azok a tervek, és soha nem lesz senki sem, aki az arcvonásait, testének törékenységét, kezének ívét, szemeinek látásmódját ugyanúgy továbbvinné, mint Ő az enyémeket, s az édesapjáét főképpen.
Tehát van Zsófink, s még sincsen. Itt él bennem, bennünk, hogy aztán minden egyes nappal egyre távolodjon, s egyre nehezebb legyen felidézni a mosolyát, kacaját, rendíthetetlen kitartását a munkában, s életkedvét. Ilyenkor aztán jogos is a kérdés, hogy:
Hol vannak az Angyalok? Ha szelíd szellő cirógatja a tavaszi napfényben az arcodat, ha a lelkedben megszületik egy boldog pillanat, ha átsuhan egy mosoly az arcodon, akkor Zsófi mindenben benne van. Időtlen marad örökké, s huszonöt éves tele tervekkel, amelyekkel soha nem e világra eszmélnek többé, hanem egy másik dimenzióban léteznek. 
Talán vannak párhuzamos világok, még az is lehet, hogy Ő az, aki könnyűvé és boldogságossá teszi a napunk egy részét, hiába patakzik a könny a lelkünkben, s terül szét az arcunkon. Holtában is fénylik, mert Angyallá vált.
És az is könnyen meglehet, hogy nem így van. Ha mi is elmegyünk majd, megtudjuk, van-e odaát. Én most nem hiszek ebben, de ez az én döntésem.
Mikor utoljára elment itthonról azt mondta:
„ – Anya! Kevesebbet fogsz majd látni, neked kell jönnöd!" Annyira szeretett volna már közös kisbabát Szerelmével, minden vágya ez volt, s, hogy megfeleljen Neki.
Túlságosan is megfelelt, s így aztán magával vitte mindnyájunk jövőjét is.
Szeretjük, imádjuk Őt nemlétében is, mert a miénk, s tudjuk azt, hogy viszontszeret bennünket, noha nem látjuk, nem öleljük, nem tudjuk, mit szeretne, mihez volna kedve, s, mert nem tudja senki sem betölteni a Mocsár Zsófi által hagyott ürességet, légörvényként ér bennünket, hogy mégis viszontszeret, akárhol is van most.


M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. február 28.