Én nem így képzeltem az életem,

Blogok helyett csak az Egyetlen Gyermekem  gyászoljam a kavicsaimban...
Nem is tudom.
Nem hiszem el, hogy nincsen.
Elutazott valahova messze, s alig várom, hogy hazajöjjön.
Ki volt az, aki eldöntötte, hogy éppen Ő kapjon gennyes agyhártyagyulladást és miért?
Egyáltalán, kitől kapta és miért?
És miért nem tudja megmenteni az orvostudomány az ilyen betegségben szenvedőket?
Hogy van az, hogy csak legyintenek egyet az embergyár kórházban, s közönyösen közlik, hogy sok ilyet láttak már, jobb lesz neki, ha meghal?
És megkérdezte-e valaki Zsófit, meg akart-e halni, mert egészen biztos, nem lett volna a válasza...
És, hogy lesz így unokám és életem, hogy tudom, valaki valahol csak úgy ráköhögött, megpuszilta és ennyi volt...
És egyáltalán, ki volt az a valaki, mert az biztos, hogy volt és ott volt...
És, hogy van az, hogy mégsem reklámozták soha az életmentő oltást, mert egyes emberek paralízist kapnak tőle, igaz, jobb esetben csak részlegest...
Bassza meg az orvostudomány, ha csak ennyit tud!
Én meg itt vagyok, nem tűnik fel a Kaszásnak, hogy mennem kellene már, mert minek hagyott itt?
Ha tehetném, hadat üzennék a világnak, s háborúba lépnék minden egyes életért, mert ezek nem járulékos veszteségek, hanem az életünk: az enyém, a tiéd, az övé...
És, hogy van az, hogy a kanadai tanulmányai előtt sem kért semmiféle egyetem ilyen védőoltást, mert ennyin múlt...
Meg az időn is talán, de ki gondol arra, hogy valaki huszonöt évesen és négy hónaposan elkaphat olyan kórságot, ami meghalasztja...
És meghalasztotta...
Mi meg állunk némán, mert születésnapja lenne holnap, de olyan csak az élőknek van, a holtak nem fújnak el gyertyákat, nem csillan fel a szemük az ajándék láttán, nem beszélnek a terveikről, csak vannak valahol...
Leginkább egy síremlék mögött...