M. Fehérvári Judit: Csak szavakat írok egymás mellé

Csak szavakat írok egymás mellé,

s nagyon figyelek arra, bele ne botoljanak

a küszöbbe, hiszen annyira vigyázok rájuk,

de nem érzik, hogy számomra mégis oly fontos,

hogy verssé stoppoljam őket, s nem önmagukért,

és  még nem is értem, hiszen manapság  mindenki

elmondja gondolatait és költővé aposztrofálja önmagát

(Mellesleg a háziasszonyoknak nincsen már tűpárnájuk,

cérnát sem tartanak otthon, és letűnt az a kor, midőn

villanykörtére feszítettük a zoknik lelkét, hogy másnap

ne bújjanak ki szégyellős, fázós lábujjaink…).

Csak szavakat írok egymás mellé

és várom a hatást, nem katarzist, habár

a líra színpadán néha megérzem ezt a csodát is,

akármilyen hihetetlennek tűnik a paradoxon,

ami van, az immáron nem rejthető és skatulyákba

sem szorítható, részleges áramkörök kapcsolódnak

össze, hogy felgyulladjon a fény és origami madarak

zuhannak a mélybe valamiféle eleség után epedve,

ha kezeim érezni vélik a hajtogatás mögötti anyagok

sóhaját, mert ők is valamivé kívánnak válni, ki érti,

manapság miért oly fontos ez a  kitörési vágy?!

Csak szavakat írok egymás mellé,

s néha pajkosan kacsintunk össze, ha egy pillanat

a lelkünkben ragad, felragyog, majd belelóg a

horizontba és vágyakozón röpülni készül,

maga sem tudja, mi célból és hova, egyetlen

reménye  a szárnyalásban úgyis kiteljesül,

de ehhez holnap még fel kell iratkoznia

mindenféle  transzplantációs listára, s vérvételek,

donorjelöltek és agyhalottak rémeivel kell megbirkóznia,

s, ha a DNS teszt valamilyen csoda folytán zöld utat

jelez, akkor is ott maradnak a sztereotip skatulyák és küszöbök…