M. Fehérvári Judit: Himnusz az életért (Regényrészletek) 1.

1. A Homok

A konyhaszekrény tetejéről került le festés közben. Csak egy gömbölyűvé formázott virágorcájú üveg, az alján sárga színű homokkal.

- Neked hoztam – mondta az egyenesen Németországból hazajövő férfi.
- Csodaszép! – válaszolta a nő, s elbűvölve nézte a kaktuszok és pozsgások furcsa burjánzását a fehér kövek között. Kaleidoszkópra emlékeztette meg mindenféle más mesebeli dolgokra, s nem igazán merte vízzel áztatni a növényeket, amelyek egy napon - mint várható is volt – átadták magukat az enyészetnek.
Az edénynek ettől kezdve nem volt többé funkciója, s valahol az egyik eldugott sarokban árválkodott egészen addig a napig, amíg urnává nem nemesedett. A múltat őrizte: a gyermekkort és szenvedéseket, a szépséges és csúf illatokat, a mámor és az alkohol vihartáncait, a kézzel festett tapéták és a rézsodronyos ágyak ódon fenségét, a kacagásokat és a kegyetlenül keserves zokogásokat.
Az új tulajdonosnak semmi sem kellett abból a házból. A férfi többször is rákérdezett, hogy biztosan nem tart-e igényt egyetlen dologra sem, s miután a válasz mindig nemleges volt, gyakorlatilag darabokra bontotta a nő szülőházát. Az antik vízcsapok és kád után az ajtókat is kiszedte, még pedig tokostól rézkilincsestől tükröstől, azaz mindenestől együtt. Mielőtt az így lemeztelenített és meggyalázott házat átadták az új tulajdonosának, a férfi elkezdte felszedni a hajópadlót, a parkettát, a konyhai járólapokat is (Ekkor a nő ugyan mélyen tiltakozott, mert emlékezett arra, hogy édesapja valamiért a 70-es évek közepén légópincét épített az alá, felrúgva ezzel a gázhasználatra vonatkozó minden szabályt, de azért hatalmas érdeklődéssel szemlélte a férfi tevékenységét, s még egy miért sem hagyta el az ajkát, mert a szerelem ereje nagyobb volt annál, mintsem kérdezni akart volna.), és a férfi nem kegyelmezett a falaknak sem.
A végeredmény egy kevéske homokkeverék volt, amely most, hogy a nő a napfény felé fordította, kvarckristályként ragyogott, s a múltat tükörként idézte fel.
1879.: Mit sem sejtve a majdan bekövetkező világégésekről valahol egy faluban megszületett Takács Zsófia. Már fiatal lányként a városba vágyott, s, ahogyan Metzger György régiségkereskedő felesége lett, egyre furcsább szórakozások megszállottjává vált. Divathóbortjait Párizsban elégítette ki, s, ha vízpartra vágyott, Svájcig meg sem álltak. Amikor a 30-as évei közepén még mindig hiába várta a Teremtőtől a gyermekáldást, valahonnan hallott a Tölcséres Viktor V gramofonról, s beszereztette azt. Ezután zenehallgatással és olvasással töltötte napjait. A férje viszonylag hamar elhunyt, s soha többé nem kívánt másik férfit, de bele-belezsiborgott a fájdalomba, s a harmadik szélütés után soha többé nem kelt fel abból a rézsodronyos ágyból.
Ekkor kerültek a csónakosok a falakra. Egyenként kézzel kivágva valami megfizetethetetlen árú tapétából, s bordós-lilán üdvözölve az öröklétet. A rézágytál és a rézkarnisok után hamarosan megjelentek a jóakarók és papok is, mind-mind hiénaként lesve az örökséget.
A keleti fekvésű szobában állandóan hűvös volt, s az ablakok is magasan a föld felett pislákoltak néha a fényre. Hogy valamit kezdeni kell ezzel az élettel, az a magatehetetlen gutaütött családja számára egy pillanatig sem volt kétséges.
1961.: Két ember összeházasodott. Tették ezt a világ ellenében. A feleség szülei olyan településen éltek, amelyet már a Váradi Regestrum is megemlít, s az 1940 években pedig a lakosság vallási összetétele így nézett ki: 80% református, 9% római katolikus, 6% zsidó, 5% pedig egyéb, de egyetlen görög katolikust sem említenek az iratok. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Debrecen után itt ítélték el a legtöbb embert Hajdú-Bihar megyéből büntetőperekben, s még egy, a világ szemei elöl jól elrejtett láger is pusztította az életet. A leendő asszony szülei mégis kulákok maradtak. A férj csupán hat kilométerrel arrébb, a Gesta Hungarorum feljegyzései alapján az egykori Ond vezér birtokán látta meg a napvilágot, de egy teljesen más kulturális környezetben. A település ma is Magyarország egyetlen görög katolikus püspöki székhelye. A nagyapja nevelte, aki ellentétben azzal a kétszázhuszonkilenc fővel, akik az első világháború csatamezein maradtak, fél karral ugyan, de visszajött. Modern gondolkodású volt, így nem bánta, hogy a lánya válása után azonnal hozzáment a környék legmódosabb nagygazdájához, aki az italtól megbátorodván hatlovas fogattal száguldozott a mezőkön, s az ég felé szórta átkait.
Esküvőjükre a nő szülei el sem mentek. Ezután kerültek a városba, ahol eltartási szerződést kötöttek az akkor már béna és özvegy Metzger Györgynével, aki a feleség keresztanyja volt.
Mindketten furcsán érezték magukat a városban, ahol a szabadság és a határtalanság szeléből csupán négyszáz négyszögöl, egy külön szoba és egy gondozandó nagybeteg jutott nekik, de boldogok és fiatalok voltak. A férfi építésvezetőként azonnal állást kapott, míg a nő természetesen otthon maradt. Abban az időben tisztességesen meg lehetett élni egyetlen fizetésből is. Az árak éppoly maradandóak és állandóak voltak, mint a vasfüggöny és a szocializmus. Mikor a gyárilag felületkezelt szalagparketta megjelent, akkor szedték fel az egyik szoba hajópadlóját, s a kátrányos réteg alá csillámföldpát is került, a parkettára pedig még csónaklakk is.
Ezt a kristályos anyagot nézte most a nő, s arra gondolt, hogy még meg sem született akkor, mikor a természetnek eme szemcsés szerkezetű anyaga már várta őt.

Folytatása következik.

M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2012. május 11.