Palasovszky Ödön: Ballag a szomorúság

Megy-megy a szomorúság,
Leszegi a fejét,
Se lát, se hall.
A lepkék türkiz rajzát se látja,
A madarak piros torkát se hallja,
Lábbal tapodja a fénnyeli fényeket.
Milyen kócos,
Milyen egyedül van,
A nyakkendője sincsen megkötve,
Megy-mendegél.
Átszeli a holdnak teli éjét,
Átszeli a gyöngyház reggeleket,
Faleveleket sodor magával,
A nyár kalandjai lemaradnak.
És nekem fáj a szívem.
Sorsom köpönyegében ballag a szomorúság
Őszi, ködös tájak vonulnak,
Kertek dehogyis ölelik meg egymást.
Sodorja falevél sorsomat,
Krókuszok nem mernek kivirulni.
Fáj a szívem.
Így csörgedez,
Így ballag,
Így hömpölyög a könnyű időben,
Így bandukol a szomorúság.
És akkor jössz te a hegy felöl,
Virágos ruhában jössz a réten-
És akkor megtorpan a szomorúság.
Hát te veled mi van-
Mondod neki-
Mit lógatod azt a szép fejedet?
És megcirógatod a szomorúságot.
Akkor megtorpan a szomorúság,
A lángoló delek lángra gyúlnak,
Mosolyra derül a szomorúság
És szertefoszlik egy mosolyban.
Zölden zöldellenek a rétek
És a krókuszok kivirulnak.
Nem fáj már a szívem.