Ismerjük-e még a szót, természetes?!

Elnéztem ma a Sári mamától kapott sárgabarackdzsem színeit, amelyben ott viháncolt a nyár melege, s összehasonlítottam a sajátommal, amelyben nagyobb darabokban hagytam meg a gyümölcsöt, mert nem szeretem széttörni rostjait...
S mégis, az Övé volt az, amely ízvilágával is jobban elvarázsolt...
Nem éppen a legjobb diéta, de már azt sem tudom, mit ehetek, így arra szavaztam, ami természetes. Ami őrzi a fényt és meleget. És eszembe jutott, mennyi barackfánk volt valaha nekünk is, s hogy még mindig a magyar gyümölcsöket szeretem legjobban (Habár nem néztem utána, melyik honnan származik!)... De a málna zamata, a meggy leve... És a bodza szörp, az egresbefőtt meg a birsalmasajt mennyivel finomabb bármely szupermarket egy-két megnevezhetetlen gyümölcsénél...
És éppen ezek a kevésbé igényes növények tűnnek el lassan, mert gazdasági okokból megszűntek a málnásaink, egreseink és így tovább...
Gyermekkoromban még szabályozott rendben voltunk szertelenek és szabadok is egyszerre...
A templomharangok kongása, a gyárak dudálása adta tudtunkra, hogy éppen melyik napszakban mi is a dolgunk... Mára meg?!
Szennyezettek a vizeink, nem ihatunk a patakok hűséből, s lelkünket is éppen olyan szmogok fedik, mint a levegőnket, s ezzel párhuzamosan magunkból veszítettünk el legtöbbet: a tisztaságot, a rácsodálkozás és az őszinteség szentségét.
Ha mégis találunk olyan embert, aki nem lélektelen robot még, néha talán habókosnak is véljük, noha a mi lelkünkben is ott él a póz nélküliség tisztító gyógyszere, csak elő kellene néha varázsolni teljes egészében onnan, hogy legalább a morális tartásunk megmaradjon az utókornak, ha az a paradicsomi állapot már soha nem tudjuk megmutatni, ami a miénk volt...
És egyszer jó lenne valódi számvetést készíteni arról is, hogy akkor miként is veszítettük el ősi énünket: a mosoly és a boldogság természetességét...