Mikor a szörnyetegek
igazabbak az embereknél
és fenevad tekintetükből
kandallómeleg árad
és a papírmasé hervadása
Andersen könnyként ragyogja be
a primitív kiskocsmákat,
akkor válhatna ketté a Vörös-tenger
vízhegyek szurdokában az Úttal,
de mégsem volna menedék,
mert felsejlene az emlék:
krétajelekkel, kapukkal…
***
És lehetnél játékmester,
éppúgy, mint a bábu,
s az Égig építhetnéd föl azt az
elmés, közös világot,
melyben vádolhatnának,
mert megtehetnék bátran,
s barátaid is veled együtt lógnának
egy Marionett szálon,
és nem tudnád már,
feladd-e a kapcsot,
hiszen nem lennél már
„világnak világa”,
csak megfeszítetten is
kegyetlenül gyáva.
***
Az istenfa eldőlt és ránk omlott a jurta,
nem fogta meg azt a kötél,
elszakadt a torka,
ordított pedig, csak nem
figyelt rá senki,
mert mindig arrébb és odébb
kellett menni…
***
Hodeja, hodeja, párosító ének,
jaj, be gyöngyen szóla,
meg is ismernélek,
itt élsz bennem ma is,
veled is temetnek,
hodeja, hodeja,
mindig is szeretlek…
***
Patyolatra lelkünk nem mossa
már senki,
a mirhát és a tömjént
jó lesz elővenni,
közöny-karók tartanak
még ébren és
elveszett a világ,
irgalma is lehullt,
hodeja, hodeja
tiszta csengő nádszál
sziklaszirten megállj,
s az Isten felmagasztal.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2012. április 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése