Anyák Napja előtt

Napok óta nézegetem az előkertünkben az egyik orgonabokrot. Tavaly még semmiféle hajtás sem volt rajta, most meg dugig van. És a vidéki házunkban is elég szép számmal lesz orgona, csak még ki sem pattantak a rügyei. A jácintjaim és nárciszaim sajnos sikeresen áldozatul estek a Glialka csodatévő hatalmának, nem úgy, mint a lilaakácerdőm.
- Jó sok pénzt ki fogok még fizetni annak, aki rendbe tartja a kertet - konstatáltam csak úgy magamban tegnapelőtt.
És ma hirtelen megvilágosodtam.
- De hiszen ez az én orgonám!
Az a vessző, amelyet Édesanyám halála után, a szülői ház eladása után hoztam el a kertünkből.

És elképesztő, milyen hatalmasat nőtt a fűzfám is. Az is csak egy vessző volt pedig.
Valahol összekeverednek a dolgok, hogy aztán mégis megtalálják a saját helyüket a világmindenségben. És ez olyan nagyon meghatóan gyönyörűséges így Anyák Napja előtt és azután is. Mert az orgona számomra mindörökké eggyé vált az otthon szentségével.

Miként a fűzfa is. Hány éven át kísérleteztünk azzal, hogy megmaradjon egy-egy hajtás.... Soha nem lett eredménye. És aztán egy szép napon csak úgy eldöntöttem, hogy megfakasztom azt a vesszőt. És sikerült. Egy pillanatnyi boldogság mindig elsimítja lelkem felhőit, ha a fűzfámra nézek. Egyet sajnálok csak. Már akkorára nőtt, hogy nem tudom átültetni ide, ahol élek. És egészen bizonyos vagyok abban is, hogy soha többé nem sikerülne még egy fát felnevelnem. Az ilyesmi csak egyszer adatik meg az életben, s nem többször. Ezért csoda a neve, s ezer emlék köt ehhez a csodához, így bizony megismételhetetlenné vált.

A pöszméte, köszméte, piszke, egres gyermekkorom örök slágere volt. Ha 2 Ft-ot adtak egy kilogrammért, már örültünk neki. Hatalmas egresünk és málnásunk volt. Persze, csak gyerekfejjel az. Felnőttként sem szívesen bánnék el azzal a 200 - 200 négyszögöllel, ami egy átlagembernek semmi, de bennünket a város közepén a kertes házban nem kötött le a kertészkedés. Csináltuk, ha nagyon muszáj volt, de a Húgommal inkább tanulás, sportolás és más egyebek ürügyén kihúztuk magunkat mindenféle munka alól. Tegnapelőtt felfedeztem egy vadpöszméte bokrot is a kertemben. És eszembe jutott, hogy, ha lenne valahol egy valódi fa, én ezt be tudnám oltani... És egyszerűen csak jól esett ez a tudás is.

A fürtös györgyikét soha nem szerettem. Nem tudnám megmondani, miért nem... S mégis, még a lélegzetem is elállt, mikor megláttam, hogy mire képes a múlt. Emlékeztetni akar... Hogy ne feledjem, hogyan éltem, s, hogy, ha tudom, még most adjam át mindezt Csalágtagjaimnak is.