Sokat dohányzom. Véletlenül szoktam rá Moszkvában. Csak bosszantani akartam az ott élőket, hogy lám, nőként a jobb kezemben tartom az utcán a finn Camelt. Apám sokat dohányzott. Tíz éven át volt tüdőrákos. Jól küzdött, nem adta könnyen. Kilenc év tünetmentesen. A tizedikben aztán egy esztendő alatt mindenféle áttétei lettek, de úri ember módjára tűrte ezeket. Néha felszisszent, hogy:”Jaj, de fáj a hátam!”. Sokat öregedett, de a házipálinka fertőtlenítette tagjait, s élt, mert élni akart egészen addig, míg egy napon meg nem szólalt, hogy: „Hívjátok ide Édesanyámat!” Nagyanyám még aznap este megérkezett. Nyolcvanegy évesen, fitten, ahogyan ezt ebben az életkorban illik. Apám csak annyit mondott, hogy „Anyám!”, s elvágódott a szőnyegekkel fedett hajópadlón. Vér zúdult ki a szájából. A mentősök egyszerűen csak kijelentették, hogy:”Szerencséje volt!”
Vajon nekem ennyi tüdőgyulladással a kórtörténetemben mit mondanak majd?!
Talán csak annyit, hogy: „Mi a fenének szívta azt a rohadt bagót, ha tudta, mi vár rá?!”
Van ebben az életben valami fenséges is...
Én soha nem hallom már meg azokat a mondatokat…
Megfordítva:
Egyszer az Úr színe elé járulunk majd mindnyájan. Nem ismerjük Őt, mert nem törekedtünk arra, hogy minél többet megtudjunk Róla, hiszen időnk jelentős részét elvitte az internet, meg a futkosás, s az, hogy ne csupán tüdőnket, ízületeinket, de szemeinket is koptassuk egy gép előtt kizárva ezzel a való világot… Ebben a mesterséges környezetben elfeledünk gondolkodni is, de megtanulunk szeretni. Paradoxonnak hangzik, de valakiktől olyan tanácsokat kapunk majd, amelyek az egész addigi életünket átformálják. Más lesz a világnézetünk. Hisszük azt, hogy ez így van jól, s reménykedünk egy esetleges találkozásban. Pál apostol betegen hánykódott a tengereken, ment, mert egyszer megvilágosodott, s a népek tanítójává vált… Csak ki ne kelljen innen mozdulni! Csaták dúlnak a világban… Elfogytak a dolgok, intézni kellene az ügyeket, s színről színre kellene látni, mi van odakint… Megfogyatkozott a bizalmam, mert talán nem volt sohasem hitem abban, hogy mi a jó nekem…Mernél-e akkor is hinni? Nem tudom… Már nem vagyok biztos benne…
Nagyon furcsát álmodtam egy világról, ami nem az enyém… Ideje felébredni!
Három napja volt Lázárnak is, hogy megtapasztalja, milyen az elgémberedett tagjaiba újra életet kapni… Azt hiszem, leteszem azt a rohadt cigarettát, mert lehet, soha többé nem lesz újabb három napom átgondolni ezt az egészet!
Lehet ebben az életben valami fenséges…
Tudni azt, hogy testünk halálával nem ér véget, s merni ebben hinni… Miért is ne? Mit veszíthetek? És mit nyerhetek?!
M. Fehérvári Judit
Nagy fájdalommal jár a lemondás?
VálaszTörlésNem nagyobbal, mint Krisztus szenvedése! (Épp most olvasom Pió atyát.)
Egyedül Te teheted meg ezt a lépést. De csak akkor tedd, ha örömmel teszed, mint ahogyan a böjtölést. Őrangyalod is Veled és velem drukkol. Sőt, szerintem rá is ült a bagódra. :)
Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg tégedet, világítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad, és adjon békét tenéked! (4 Móz 6,24-26)
Köszi Saci! :)
VálaszTörlésLee
VálaszTörlésrészletek megjelenítése 18:12 (0 perce)
Kedves Judit,
"volt egy blogom". Mivel olyan kavicsos vagyok, az volt a blog neve, hogy "Kavicsok" ( Égből pottyant, Földön koppant,... találtak és kapottak...)
Történetek voltak abban, olyanok, mint a kavicsok, amiket az ember őrizget magának, "csak úgy", - mert őrizgetni jó.
Aztán egyszer kerestem valamit a neten és a jó öreg Gúgli apó "kidobta" nekem a Te blogod egyik bejegyzését megfejtésül, én meg csak ámultam és bámultam... s ez még most is tart, mert sokszor leírod azt, amit én talán nem is tudnék, de szeretnék.
A kavicsos blogomat töröltem, és azóta ide járok Hozzád vendégségbe, olvasgatni.
Eddig sosem írtam hozzádszólást (azt hiszem), de ez a cigizési-ügy, e mellett már nem tudok lapítani.
Fiatal voltam még, amikor egyszer a vasútállomáson való várakozásom során egy idős bácsi lépett hozzám. Illendően köszönt, és egészen közel hajolva azt mondta - Maga olyan értelmesnek tűnik, ....mondja, miért szíjja az ördög csecsét? - és a kezemben lévő cigarettára nézett kb. olyan tekintettel, ahogyan magára az ördögre nézne az ember jobbik fele.
Valami kényszeredett, zavart mosolyt sikerült válaszul az orcámra kitenni, de szólni nem-igen tudtam. Az öregember szó nélkül elment. Azóta is többször gondolkodtam, hogy vajon miért is szívom...meg azt is, hogy hogy lehet, hogy ez a csecs sose apad el.
- Apám is szíjja. Nem akarok majd jobb helyre kerülni, mint ahová Ő fog - ezt gondolom mindíg. Akkor is, ha tudom, hogy nem igaz.
Köszönöm, hogy itt lehetek:)