Mert vannak emberek...

Mert vannak még Emberek, akik számunkra oly fontossá tudnak válni, mint a levegőég madarainak belesóhajtásai egy-egy lombkoszorúba, melyben az otthon szépét sejtik... És nem foglalkoznak azzal, hogy kakukkfiókákat nevelgetnének-e abban a hűs otthonban saját csemetéikkel együtt vagy csupán a fénysugarak furcsa dőlésszöge és pontos beesései miatt lehetne számukra varázsossá az az otthon. Egy darabka föld, melyen valaha másféle flóra és fauna burjánzott, ahová nem ér el a globális felmelegedés, ahol még nincsen üvegházhatás, ahol nem kell félni a radioaktivitástól, ami élhető, tiszta és szerethető... És a Föld ruhájával együtt az Ég selyme... Mindig szerettem fákat ültetni! Pontosan megtervezni, hol legyenek, hogy gyökereik addig tudjanak nyújtózni, hogy gyümölcseik cirógassák a szemet, tavasszal bimbóik és virágaik a lepkék és a méhek násztáncainak balett-termeivé növekedhessenek... Aztán ásni... Két kézzel fogni az ásó nyelét, s a gondosan berajzolt területet egy bizonyos mélységig előkészíteni, s kihuzigálni onnan minden mást... A föld illata... A gyökerek varázsa... És a vízé... Ültettem már őszibarack-, sárgabarack-, cseresznye-, dió- és fűzfákat... Oltottam a vadpöszmétét, s ma szinte alig van ebben az országban egres, ha így jobban érthető, amit de nagyon nem szerettem fiatalon, mert volt belőle éppen elegendő a kertünkben: egy egész útnyi...Két oldalon sorakoztak, mint egy hadsereg... És a kert végén a málnás után, a mohák között sünkutyák szaladgáltak... Az orraikat mindig látni engedték, mielőtt összegabalyodtak...  Legjobban mégis a fűzfámat szeretem... Aprócska gyermekkorom óta próbáltam már megfakasztani egy-egy vesszőt, s öntöztem őket, suttogtam hozzájuk, de hiába... Három éve azonban sikerült a lehetetlen... Gondolatban nagyon messze jártam, amikor pontosan elterveztük életem párjával, hová is kerüljön a fa... Aztán mi elszakadtunk egymástól, mert az élet furcsa csapdákat produkál, amelyeket nem látunk meg kellő időben, hiszen nem vagyunk madarak, hogy belássunk a fészekmély alján rejtőzködő veszélyekbe, de új tavaszok jönnek, s mi is mássá leszünk, ha bevalljuk magunknak, ha nem... Valami mindig megváltoztatja addigi életszemléletünk, de amit együtt ültettünk, megmarad... A díszcserjék is, hogy káprázatos színeikkel emlékeztessenek a régi dolgainkra, elvarratlan szálainkra ma is... Most a betegség ideje van... mert, ahogyan a Prédikátor mondja,

„1.      

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.

2.        

Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.

3.        

Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.

4.        

Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.

5.        

Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.

6.        

Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.

7.        

Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.

8.        

Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

Kell ennél több, szebb és jobb leírása egy léthelyzetnek? ! Nem hiszem. S ebben az egészben az a legcsodálatosabb, hogy tavasz van és vannak Emberek, akik éppen úgy értik szellőinek minden szavát, mint én... S ez élteti az én fáim is, hogy újabb ideje legyen a metszésnek, a lombosodásnak és az Életnek is...