A betegségről

Estelente már hósziromfehér falakról álmodtam. Néha annyira elragadott a láz, hogy apró kiütések jelentek meg a szemem előtt, s a bőröm alá is befészkelték magukat. Nem éreztem én sem mást, mint az eresz alatt didergő fecskemadarak a nagy viharok idején, mikor megingott fölöttük a tető. Minél inkább összehúztam magam, annál jobban terebélyesedtek a kelések. Árva madárnak nincsen szárnya sem ezen a földön, de tollait veszítvén a sebekké duzzasztott vakaródzásoktól üszkös testével ugyan hova is röpülhetne?

Onnan föntről, ahová lebegni kényszerített belső tüzem, más dimenziók nyíltak meg előttem. A fák koronáin szerelmetes üzeneteket suttogtak egymásnak a levelek, s midőn egyre inkább  kapaszkodtak a jelenbe, nem feledték a rozsdabarna temetések idejét sem, amikor harmattá lesznek  belső évgyűrűikben a könnyek, s a sűrűn szaporodó karikák is azt jelzik majd, annyi mindent láttak már, de lehet, nem jól néztek, ezért csak burkolják be jól füleiket, mert mintha ma egy dallammal közelebb kerültek volna a favágók fejszeropogásai, s estükben is hinni kell abban, hogy elodázhatják a gallytemetést… Még ott az erő azokban a kidöntött testekben, még szoknyáik alatt ott duzzadnak a rügyek, s ha nagyon akarják, képesek elérni a nagy vizeket, hogy cserjeként fakadjanak meg ott is… És újra dalolni fog az erdő… A szólampróbákhoz megvannak a kották, az anyatermészet kódolta hangjegyek, s ha felcsendül a sok ezer mindig egyszólamú gregorián, akár valami imádság, s többfokú skálán is mozog, már lelkükkel ölelik a természet évszázados belső szépségeit… Én is vágyakoztam ezekre a belső vallomásokra. Néha azt hittem, elég elmondani mindazt, ami bánt, s leomlanak a falak… Mészkődarabok keverednek majd az áradásokkal, s olyan habarcsok tisztulnak fel sajgó sebeimből, amelyek Jeruzsálemet is megtartják most és mindörökké… És ilyenkor oly közel került a horizont, hogy arcon csókolhattam a holdat is… Tévedtem. Az ember azért kevesebb a fáknál, mert nem hordja lelkében az Ég madarainak álmait… Néha megérinti ugyan egy másik hang, amely énekké lesz, csodaszép szerenáddá, s aztán mégsem növekszik virággá, pedig mosolyából úgy vélhetjük, kitárja és megtartja majd az összes szirmait…

Már több hete vérzett az orrom reggelenként, amikor egyáltalán felébredtem… Ha hajóként ring alattad az ágyad, könnyen beleszédülsz a tengeri betegségbe és benne is maradsz… Négy hónapja tartott már az a furcsa állapot, amelyben ringatóztam, s miután a farkast régen elkiáltottam, kórházról kórházra jártam,  senki sem foglalkozott már velem… Így születnek valahol a remények… A másokéi. Lehet, hogy a Tied is, aki most olvasod ezt, s azokra gondolsz, akiket egészségesen szeretnél látni… Csak tudod, ami befelé gennyedzik, kifelé ép… Gondolj csak a fákra! Odúik mókusok menedékei, illatukban mégis ott rejlik a koporsók képe is… Ugye, milyen szép ez?! És nem fáj! És reggelente felzúgnak a szólamok, harangjátékká teljesedve és tavasz van… Rügyeiket bontogatják az ágak, s virágerdővé növekednek…

M. Fehérvári Judit