Örvényben inog a szél,
megbotlik a semmi peremén,
az égi kék ködökkel dalol,
bokám gödrökben gyalogol,
míg lábaim tapintják a tereket,
a Föld mélyéből felszökő ereket...
Katéterezni volna csak jó,
mert az élet valahol mindig megbomol,
míg csónakok ringanak a vén Dunán,
hol ma még megholt minden ár,
kezünk közül pattan ki az a ház,
melyben még nincsen tele minden pohár,
s éjjel a baglyok is lombágyban dalolnak,
hiszen nincsen vége ama ragyogásnak,
mi léggyökereivel idevonz, nem ereszt,
olyan ez, mint templomokban a kereszt,
Angyalok suhannak szárai felett,
s karcsú corpuszán a Lélek ül, nem ereszt.
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése