Mikor bennünk teremtődik meg a színház

Ma a Lányom délelőtt még Debrecenben volt, s gyakorlatilag hamarabb ért Budapestre, mint én bejuthattam volna egy ajtón... Jót szórakoztam magamban ezen az alapvetően nonszensz helyzeten, de ilyen a magyar valóság... Megszoktam, tudomást vettem róla. Az, hogy hová és miért igyekeztem, a helyzet szempontjából teljességgel irreleváns is. Így aztán meg sem lepődtem azon, hogy elém jött a színház... Különleges karakterekkel, először lagymatagnak induló, majd mély és bensőséges beszélgetésekkel és mosolyokkal, s olyan beállításokkal, megvilágításokkal, díszletekkel és jelmezekkel, hogy az a vízióm támadt, milyen jó volna ezt egyszer valahol színre vinni. Az emberek többsége úgyis elidegenedett attól a rekreáló alkotástól, amely egy előre megírt szöveget strukturál át a maga módszereivel... Így legalább a jelen színészeinek memóriáját nem terhelné túl senki sem, mert a szöveg ott és akkor keletkezne, s az improvizációban az emberi test is pózoktól és sallangoktól mentes lehetne... Szép ünnep volna: internet nélküli...

---

S ez most hogyan jutott eszembe?! A szociológusok sokat foglalkoznak a társas magány azon jellemzőivel, amelyet egy - egy honlapról vagy blogról lehet leolvasni... Végül, ha jól meggondoljuk, kapunk visszajelzéseket, de nem látjuk a másik ember gesztusait, mimikáját, csak gondolatokat cserélünk, elképzeljük, s a valóság valamiért mindig más. A magyar nyelvészet egyirányú kommunikációként definiálja ezt a jelenséget...

---

Valaki, Akit nem ismerek, de megérdemli a Nagykezdőbetűt így látatlanban is, megkérdezte ma éppen a Lányom, hogy az édesanyja, azaz én, miért fektetem az energiáim a honlapomba... S akkor még csak remélni tudom, hogy ez a blogom megmarad valamelyest az anonimitás keretei között, de nem igazán hiszem el magam sem, hogy ez így lenne... Talán azért, mert valójában nincsen időm és mégis van, de csak akkor, ha érdekel valami, ha úgy akarok elmesélni egy történetet, hogy abból én is megtudjam, merre akarok haladni az élet útján, hogy tudjam, az találkozásokat, gondolatokat fog indukálni, s nem kell arra várnom, a valós környezetem, megérti-e, de a világban mindenhol jelen van a Szeretet, s annak zeneisége tökéletes harmóniával tölthet el itt is.

---


Talán a második gyerekkorom élem... Azt, amelyik még tud nyíltan és őszintén beszélni és bízni... És várja a mesék csodáit, mert megérinti a varázslat nyelve: a szavaké, a képeké, a zene bűbája és érzi az illatokat a karácsonyi blogokban... Nem győzelemről szól a blogolás, s nem is hiányokról... Egyszerűen csakis arról, hogy van az életben valami fenséges, amikor egymástól megtanuljuk, mi is az a valódi ünnep.


---

Néha azért írok sokat, mert tudom, csendes időszakok következnek majd. Benyel a világ, a pénz utáni hajsza, a háztartás, s még a gépet sem kapcsolom majd be napokig... Világmagyarázatokat adni úgysem vagyok képes, amit megtapasztalok néha, azt írom le, hogy csendes időszakaimban visszatérjek majd ide zenét hallgatni, mert majd újabb terveket hív elő bennem is a melódia, s újabb hiányokat indukál, amelyekről be kell számolnom, mert, aki blogolásra adja a fejét, annak néha egyszerűen  muszáj csak írnia és írnia...