Márai Sándor:A tapintatról és a gyöngédségről...

Mert van valami, 

ami több és értékesebb, mint a tudás, 

az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. 

Van egyfajta tapintat 

ami az emberi teljesítmény felsőfoka. 

Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, 

színtelen és íztelen 

s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, 

járványos vidéken a forralt víz, 

mely nélkül szomjan pusztul, 

vagy beteg lesz az ember. 

Az a tapintat és gyöngédség, 

mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás 

örökké figyelmeztet egy embert 

mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, 

mit szabad és mi túlzás, 

mi fáj a másiknak és mi olyan jó, 

hogy ellenségünk lesz, 

ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? 

Ez a tapintat, mely nemcsak 

a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, 

hanem a hallgatás gyöngédségét is. 

Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. 

Akik a jóságot, mely mindig önzés is, 

párolták és nemesítették, 

s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal 

vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, 

nem mondanak soha egy szóval többet, 

mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, 

nagyon finom hallószerveik lennének, 

úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? 

S mindig tudnak másról beszélni. 

S oly élesen hallanak mindent, 

ami veszélyes az emberek között, 

mint az elektromos hallgató fülek érzékelik 

a nagy magasságban, felhők között közeledő, 

láthatatlan ellenséges gépmadarakat. 

A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. 

Igen, e két képesség emberfölötti.