A Magyar Kultúra Napjára

„Mondja bizony minden ember:

Boldog vagy Pannónia.

Zengjen ajkad, szóljon vígan

Most az Isten himnusza.”

(Részlet Szent István zsolozsmájából)

Kultúra… Életünk szerves részéhez tartozik mindaz, amit e szócska rejt, s már bölcsőnktől kezdve - akarva-akaratlan is - egészen életünk végéig elkísér bennünket földi pályánkon.

Ez az elképesztően tág fogalom azonban nem csupán a műveltség felé mutató utat jelzi, hanem észrevétlenül alakítja jellemünket, erkölcseinket, miközben identitást ad és sajátos tradíciókat is teremt. Ebben a viszonyítási rendszerben a kultúra nem pusztán a nemzeti, etnikai hovatartozásunk alappillére, hanem tükre is…

Ma is történészi viták tárgyát képezi, hogy a honfoglaló hét törzs tagjai közül vajon hányan is beszéltek azon az ősi, ízes nyelven, amelyet - a nyelvtörténet állomásait is figyelembe véve - ma csaknem 12-13 millió ember vall anyanyelvének.

Individuális jelrendszer a mienk. Vajon megszülethetett-e volna József Attila ars poeticája másként is:

„Íme, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet

hibátlanul írják fölébem…” ?

Mai országhatáraink sem egyeznek már a Szent István-i államalakulatunkkal, de a Benedek Elek definiálta lelki kapcsolat bizonyosan örökre megmarad, s nem vész el a történelem sodrában.

Néha előveszem Kosztolányi Dezső Tükörfolyosó című kötetét, amely csodaszép prózai írásokat tartalmaz egykori íróinkról, s költőinkről, s elámulok hatalmas műveltsége, s mesébe illő gondolatai mai üzenetét boncolgatva. Kommentár nélkül szeretném kiemelni az egyik kedvencem:

„Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, amelyeket csak sejtünk, de nem ismerünk, s elképzeljük, hogyha a rovásírással, a loncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regösök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe, s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes régi keretek között…

Így mozgunk mi is, az inga lengésével, nyugat és kelet között soha-el nem- pihenően. Ez a nomád nyugtalanság, ez az ősi, titkos kettősség a mi örökségünk, szellemiségünk mély mivolta. Hódításunk azonban csak belső lehet. Itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel.”

S most a Magyar Kultúra Napján elsősorban magyarságunkról gondolkodunk. A lélek Kölcsey esetében is erős maradt, akárcsak népünk, nemzetünk a megannyi „balsors” csapásai között.

1989-től minden esztendőben január 22-én emlékezünk meg Himnuszunk születésnapjáról, ugyanis Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be Csekén az utolsó simításokat nemzeti büszkeségünk kéziratán.

A folyamat, melynek eredményeként Európa-szerte egyéni, a történelmi múltat dicsőítő költemények jöttek létre a XVI. századig nyúlik vissza. A templomi himnuszok helyett ugyanis ekkor válik érdekessé az egyéni történelem, s megszületnek az első néphimnuszok. Magyarországon a XVIII. században már léteznek ilyen jellegű imádságos énekek: az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetűek.

A XIX. századi magyarországi hivatalos ünnepeken azonban ezeket sem énekelhette a magyar nép, mert kizárólag az osztrák császári himnuszt kellett és volt szabad ajkára vennie.

1790. augusztus 20-án Sződemeteren megszületett Kölcsey Ferenc, aki széleslátókörű műveltségét a Debreceni Református Kollégiumban szerezte meg. Magyarságtudata azonban belülről fakadt.

Kölcsey 1823 előtt áttanulmányozta más népek himnuszait. Azt vette észre, hogy több mint száz ország himnuszában hősök szellemét idézik, zengik a békét, de mégis kardot csörtetnek, hörgik a zsarnok elleni tettrekészséget, s egyes-egyedül az uruguayi himnuszban pendül meg a bűntudat. A magyar himnusz legfontosabb vonása, a történelmi múlt miatti szégyenkezés azonban csak az olasz és görög „nemzeti zsoltárokban”szólal meg.

Ezt a nemzeti ereklyének számító, azaz insigniológiai jelentéstartalmat hordozó művet, csak az írhatta meg, akinek a munka lázzal ihletett ünnepnapokat jelentett.

Kölcsey őszintén, fájón, s már-már betegesen vonzódott minden széphez. A művészet, akár egy gyönyörű természeti jelenség hatott rá.

Ő még sui generis tudta, hogy a magyar kultúra életigenlő, maradandó értékek hordozója, amely nem ismeri az idő és a tér szabta korlátokat.

Ismeretek, tudás, tapasztalatok és tradíciók nélkül ma sem lennénk képesek védőkart nyújtani a szórvány-és a Kárpát-medencén belüli magyarságnak, s Himnuszunk ma is jóval több egy költeménynél, mert lelkierőt, morális tartást, szeretet és összefogást sugall.

Ez egyben felelősség is, s elsősorban az egyéneké, az állampolgároké, s csak másodlagosan a közösségé. Ugyanis a lehetőségek kiaknázása, netán elmulasztása már az egyes emberen múlik. Mert a világ folyton változik körülöttünk, de kultúránk örök értékként jelzi identitásunkat emelve ezzel magyarságunk fényét is.

1828 decemberében az Auróra című Almanachban jelent meg Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye. A kor haladó gondolkodói azonnal felismerték óriási irodalmi és szellemi értékeit. 1838. augusztus 24-én Csekén elhunyt Kölcsey Ferenc. 1844. február 29-én a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett a Himnusz megzenésítésére. A győztes pályamű jeligéje: „Itt az írás, forgassátok, érett ésszel, józanon!”, szerzője pedig Erkel Ferenc, akinek egyetlen órára volt szüksége ahhoz, hogy egykori pozsonyi éveire gondolva, felidézze magában a város harangjainak muzsikáját, megtöltse azok hangjait magyarságának szent hevületével. A pályamunkák elbírálói között olyan nagy nevek is szerepeltek, mint Vörösmarty Mihályé vagy Szigligeti Edéé. 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban bemutatták a Himnuszt, amely augusztus 10-én már az első nyilvános ünnepségen is megszólalt, nevezetesen az óbudai gőzös vízre bocsátásakor. 1844. augusztus 15-én Erkel zenéje először hangzott fel egyházi ünnepségen, s csak 1845. május 2-án került sor arra, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház esti előadása után a színészek elénekeljék a művet. 1848. augusztus 20-án Himnuszunk hivatalos állami ünnepségen is elhangzott, még pedig a Mátyás templomban.

A Magyar Kultúra Napjának azonban a XXI. században mindenről szólnia kell, ami a magyarsággal kapcsolatos: a népköltészetről, a népzenéről, néprajzról éppúgy, mint a szépirodalmi alkotásokról, a festészetről és képzőművészetekről, s mindarról, ami összeköt bennünket, hiszen a „megmaradás művészetét” kiválóan teljesítettük az elmúlt évszázadokban, amelyek meg is pecsételték sorsunkat itt, a Kárpát-medencében.

Mivel is zárhatnám írásom? Hadd álljon itt a kortárs, Vörösmarty Mihály etikus értékelése, s igyekezzen Mindenki a saját területén pótolni a hiányt még akkor is, ha kicsinek érzi magát, mert a történelem közkatonái azok, akik a jövőt, a történelmet írják és alakítják, formálják és szentté teszik a jelent is a jövő generációi előtt.

„Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel:

Kölcsey sírjától keble örökre sebes.”

Kölcsey előtt mindig és egyformán a haza volt az egyetlen szilárd pont, s még a reformkor kezdete előtt sajátságos költői nyelvbe öltöztette a jelentől való eltávolodását, a tisztább, emberibb jövő idő utáni vágyát. Ösztönösen fordult a nemzeti múlt zivataros századaihoz, miközben a jelenről beszélt.

Igyekezzünk mi magunk is imádságos lélekkel fogadalmat tenni, hogy csekély erőnkkel igyekszünk a köz-és a nemzet javát szolgálni, akármilyen nehéz időket is él gazdaságunk, s lássunk előre is, mert az eljövendő nemzedékek identitástudatának mi is egy szeletkéjét képezzük, akármilyen csekélynek is érezzük erőnket!

M. Fehérvári Judit

Az írás egésze jogvédett, részeiben szabadon felhasználható!