No comment...

Kórházban voltam. Az egyik éjszaka lejött egy nővér, kivitt a nővérpihenőbe, majd szenvtelenül és mindenféle pironkodás nélkül közölte, hogy puszta kettő-százezer forint ellenében olyan zárót írnak nekem, hogy garantáltan nem kell tovább tanítanom.
Hogy meddig nem, arról nem szólt a fáma.
Elnéztem magam.
Sok rajtam az aranyékszer, viszonylag márkás cuccokban járok még a kórházban is, de ki kérte, hogy mások döntsék el, mit is akarok a jövőben kezdeni magammal?!
Jó a tüdőm nem száz egyes, mióta a szomszédom madaraitól volt szerencsém 2006-ban ornitózist, azaz papagájkórt kapni.
Allergiás allergiás lettem a madarakra, meg a tüdőgyógyászokra is.
Azóta két évenként valóban megjárom azt a bizonyos intézményt, meg mindenki emlékszik rám, mert kuriózummá lettem, ugyanis valahogyan túléltem, amit nem kellett volna elvileg.
Kár, hogy nem volt annyi eszem, hogy bekapcsoljam a telefonomon a diktafont, de akkor meg én követek el törvénybe ütköző cselekedetet.
Engem ki véd meg?

Vizsgázik a Lányom.
Mindent tud, mert megszállott. Csak az oktató (Más szót nem érdemel!), s Ő. Első belekötés: Maga miért tud többet, mint amennyit én tanítok?
Második. Maga itt a Kedvenc, kitűnő tanuló. Gondoskodom arról , ne legyen az! Közepes. És felhív, de zokog. Mondom Neki, hogy ilyen a világ! Üdvözlöm a fedélzeten! S Ő nem akarja elhinni, hogy van ilyen...
Őt ki védi meg?!